Németh Zoltán: Nem hiányzott semmi

Közvetlenül az ablaknál ült, az étkezőkocsiban, a kiadós ebéd után, sörösüveggel és félig töltött pohárral. Most jött a tegnapi tárgyalásról, elegáns zakóban, elvileg semmi dolga nem akadt, nézte a fákat, mezőket, az elsuhanó piros háztetőket. Miért van az, hogy a hajléktalanok szinte minden város határában éppen a sínek mentén építik fel kalyibáikat pléhdarabokból, keménypapírból, koszlott matracokból, ágakból? – gondolta. Pest határában egész hajléktalantábor nőtt ki a sínek közti senkiföldjén, Brünn és Ostrava mellett a sínek alatti, fával benőtt árokban húzódtak meg a bódék, Pozsony előtt a vágányok menti elhagyott, romos, talán egykori vasutasházakba fészkelték be magukat. Valahol Csehországban járt, pontosabban a morva–szlovák határon, és épp a söröspohárba kortyolt, amikor az ágak takarásában megint csak észrevett egy szánalmas kulipintyót. Lakói, ha voltak, valószínűleg annyira megszokták már a vonatok ide-oda dübörgését, hogy fel sem figyeltek a nemzetközi gyors zihálására. 

Néhány kilométer után a vonat lassan fékezni kezdett, ő pedig lassan végigitta a sörét, akkurátus mozdulatokkal kivette zakója zsebéből pénztárcáját és iPhone-ját, az étkezőkocsi asztala alá csúsztatott utazótáskába rakta. A vonat óvatosan megállt, ő pedig elegáns Massimo Dutti cipőjében kilépett a peronra. A táska ott maradt az étkezőkocsi asztala alá lapulva, és mint a tárgyak általában, még nem fogta fel pontosan a dolgok értelmét. A kettejük közti kapcsolat végzetesen megszakadni látszott azáltal, hogy nem az aluljáró felé vette az irányt, hanem egészen a peron végéig sétált, majd – mintha hirtelen ötlettől vezérelve – a sínek közé lépett. Körülbelül háromszáz métert lépegetett a nyílt terepen, teljes észrevétlenségben, a sínpárok közti vasbeton aljakon, majd a pályaudvarról kiérve lefutott a sínpálya alatti árokba, virágzó akácfák, bodza- és csipkebokrok, csalántelepek közé. Gránitkék Pierre Cardin-zakója több helyen felfeslett, amikor egy tüskés ág visszacsapódott a karjára. Óvatosan kerülgette az ágakat, és valami hihetetlen tágasság és mélység fogta el a lelkét így, hogy mindkét keze szabad volt, és a ruháján kívül semmilyen tárgy, külső protézis, eszköz nem határolta. Két és fél kilométer után megtalálta az összetákolt viskót. Izzadt volt, szomjas, újra éhes. Lefeküdt, várta a sötétet, és azt találgatta, ki lesz az első emberi és melyik az első állati lény, akivel találkozni fog. Talán egy őz, talán patkány, esetleg róka vagy borz. A sötét beálltával hideg lett, remegett az egész teste, de aztán elaludt. 

Az asztalra helyezett Macbook Air megremegett, amikor a Hranice na Moravě-i állomáson lefékezett a vonat. Totális baromság, gondolta, idióta széplelkek ábrándozása, hiteltelen történet. Viszonylag jól ismerte a hajléktalanokat, a szerencsétlen, lecsúszott, mosdatlan, messziről bűzlő, elviselhetetlenül izzadságszagú, áporodott, ápolatlan, olcsó pálinkától vagy kannásbortól tántorgó, bordó, lila, sőt elfeketedett lábszárú, tetves, kukában, szemétkosarakban turkáló, a földről felszedett csikket elszívó páriákat, emberi roncsokat, akiket megvet, kerül a többség, fiatal suhancok rugdossák és felgyújtják, és még a társadalom empatikusabbja is zavarba jön, mert nincs rá készlet, minta, megoldás, energia, idő, mit is lehetne és kellene kezdeni ezzel. Hogy egy középosztálybeli szereplő kilépjen megszokott, viszonylag kényelmes életéből, és beleálljon egy másik életformába, amely ráadásul csak külső, avatatlan nézőpontból „szabad”, hiszen dehogyis szabad, egész létezésünk biológiai kényszerei, az evés, ivás, alvás, tisztálkodás, a test kényszerítő mechanizmusai szavaznak bármiféle szabadság ellen, nos hát, mit kapna cserébe egy ilyen életmódváltás következtében? Nem inkább valamiféle elhalasztódó öngyilkossági kísérletként foghatnánk fel? Önsorsrontás? Lenne ennek logikája? Mit nyerne azzal, hogy máris bomló testként befeküdne egy rongyokkal bélelt viskóba? Esetleg éjjel, álmában megfojtaná két drogos csavargó. Elhanyagoltan, orvosi felügyelet nélkül hány hétig húzná? Negyven után a gyógyszerei nélkül szinte a korosztály fele hónapok alatt elpusztulna. A protézisei nélkül. A szeretet nélkül. Otthon nélkül. Fedél nélkül. 

Míg ezen gondolkodott a laptop fölött elnézve, a távoli domb tetején egy tekintélyes vár romjai, az üvegen át kitárult a napfényes táj, már a következő állomás nevét mondta be az udvarias kalauznő. Lassan végigitta a sörét, zakója zsebéből az étkezőkocsi asztala alá rakott utazótáskába csúsztatta telefonját, laptopját és pénztárcáját. Kilépett a peronra. A peron végéig sétált, majd a sínek közé lépett. Körülbelül háromszáz métert lépegetett a nyílt terepen teljes észrevétlenségben a sínpárok közti vasbetonaljakon, majd a pályaudvarról kiérve lefutott a sínpálya alatti árokba, virágzó akácfák, bodza- és csipkebokrok, csalántelepek közé. Gránitkék Digel-zakója több helyen felfeslett, amikor egy tüskés ág visszacsapódott a karjára. Valami hihetetlen tágasság és mélység fogta el a lelkét, hogy mindkét keze szabad volt, és a ruháján kívül semmilyen tárgy, külső protézis, eszköz nem határolta. Két és fél kilométer után megtalálta a viskót. Izzadt volt, szomjas, éhes. Lefeküdt, várta a sötétet, és azt találgatta, ki lesz az első emberi és melyik az első állati lény, akivel találkozni fog. A sötét beálltával hideg lett, remegett az egész teste, de aztán elaludt. A család két héttel később kapta meg az utazótáskát, benne a telefonnal, laptoppal, pénztárcával, iratokkal. Nem hiányzott belőle semmi.