Németh Zoltán: Lost in Translation

Megérkezés egy idegen országba: elveszített ének, csavargófütty fordul meg a levegőben, pedig az egy idegen nyelv, rozsdás hússzelet csikorgása a szájban, pedig az egy idegen nyelv, hamisítványok osztogatása, pedig az egy idegen nyelv, szétrágott sörösüveg ropogtatása a fogak között, pedig az egy idegen nyelv. Megérkezés egy idegen országba: ő is valaki más lesz, az, amit a nyelv enged, az elveszített múlt helyén üres sírás, csak a jelen sima mozgása az arcán, mint amikor a felhő árnyéka vonul át a szemen. Megérkezés az idegen országba: elhagyott beszélgetések az árokszélen, két kézzel kiszórt, kidobott tudás, a semmiről. Jelentéktelen, félig bekötött szemmel látni, félig bekötött szájjal ízlelni, gumikesztyűvel a kézen megérezni. Megérezni azt, hogy ki lehet itt belőle. 

Az első meglepetés: az éneklő nyelvűek országát felváltotta a magánhangzók nélkül beszélők népe. Az előbbieknél a gyerekek kottából tanulják a nyelvet, az autóbuszon, vonaton vonalas füzetből éneklik a dialógusokat egymásnak, zenekönyvből tanulják a matematikát, fizikát, nyelvtant. Az utóbbi országban viszont ragasztószalaggal a szájukon járnak otthon és az iskolában is, így gyakorolva a lehető legminimálisabb szájmozgást és mimikát. Beszélni mozdulatlan arccal, összezárt szájjal: valódi istenkísértés, a hihetetlenség esztétikája! Mintha kőszobrok, kőistenek arcára függesztenénk tekintetünket, és az ő beszédüket hallanánk, ahogy mozdulatlanul, magánhangzók nélkül őrlik a nyelvet. A középiskolában késpengét tesznek a gyerekek szájába, és így gyakorolnak órákon át, testnevelésen, történelmen, biológián. A homlok magas, értelmes, isteni mozdulatlansága uralkodik a rágóizmok és a mandibula fölött. A nervus facialis elképesztően visszafogott energikussága már messziről felkelti a figyelmet. A zygomaticus nyilván csak sokévi kíméletlen edzéssel válik alkalmassá erre a feladatra. A muscula depressor anguli oris és a muscula levator labbi superioris által bezárt terület, mint egy mozdulatlan sportpálya vagy könyvlap, amelyen iszonyú csaták zajlanak. A nyelv készíti el az arcot. A homokcsikorgást a fogak között, az életen át tartó idomítást.

A második meglepetés: amikor kijutott a hegyek és dombok öleléséből, és eljutott ebbe az országba, rájött, hogy hatalmas teherbírással minden energiát arra fordítanak lakosai, hogy itt egyetlen hegycsúcs, egyetlen domb, egyetlen kupac ne maradjon. Óriási szerkezetekkel bontják a hegyeket, és mérnökök ezrei dolgoznak azon, hogy a tengertől az országhatárig egyetlen matematikailag tökéletes sík felszín jöjjön létre. Igen, a tökéletesség ábrándja, amelynek eléréséhez nem sajnálják az energiát, immár 1400 év óta! Vajon milyen lehet ez a nép, hogyan gondolkodik, megvalósul-e utópiája? És: hogyan, mi módon válhat részévé az idegen? 

Ha autóval utazunk ide, akkor már messziről hatalmas táblákon hirdetik, merre lehet kábítószert vásárolni, sőt, a könnyebb elérhetőség kedvéért telefonszámok is szerepelnek az útjelző oszlopokon. A város mellékutcáiban dílerekre hívja fel a figyelmet a közigazgatás, a drogfogyasztást az állam támogatja. Az utcákon, a járdán szétdobált fegyverek, néha csőre töltve, szőke hajú gyerekek fociznak velük és kiabálják, gól, ha egy bokor ágai közé rúgják. Az itt élők kerülik saját lakásukat, húzzák-halasztják a hazatérést, a családtagok a város egy-egy pontján bóklásznak, kerülik egymást, mire a fáradtság  végre hazakényszeríti őket. A friss kenyeret megvetik, és értéktelen dolgokkal fizetnek az áruért. A gyerekek gázt fogyasztanak, az anyák gázzal mossák a ruhákat, gázzal tisztítják az utakat. Egyetlen országot gyűlölnek, amely ellen propagandahadjárat zajlik a tévéreklámokban, válogatás nélkül minden csatornán, gonosz fétisként ábrázolva: Katar. De minden nő szűz, élete végéig, a gyermekáldást, szaporulatot a valláson keresztül oldják meg. És csak a terek nyugati felében található WC. Most már tudta, élete gyönyörű fordulatot vesz. A parkban egy amerikai gyártmányú gépfegyvert talált, végigrugdosta a körúton, a csillogó fém engedelmesen hempergett talpa alatt, kedve támadt szájába venni a csövét. Két kisgyerek egy megállíthatatlanul pörgő Mauser M12-essel passzolgatott a buszmegállóban, az emberek közömbösen fordították el fejüket, a puska néhányszor eldördült, majd a szél az épület sarkába sodorta az elhasznált lőfegyverek közé. Megszomjazott, kinyitotta a gázcsapot, és mélyen megszívta a rézcsövet. Az íz fenomenális volt, de hirtelen kedve támadt epres ízesítésű anyagra, amelyet a közeli boltban árusítottak lecsavarható tetejű palackban. Majd egy üres lakásban húzta meg magát, tudta, nem kell tartania a helyiektől, csak késő éjszaka érkeznek haza. A lakás nyugati részén megtalálta a mellékhelyiséget, a tévében reklámok, a Katartól elborult emberek számára ajánlottak szopogatótablettákat. Talált néhányat a polcon, és valóban: mintha kevésbé gyűlölné az olajmágnásokat, sejkeket. Ahogy lement a nap, kilépett az utcára. Még nem döntötte el, a jobb vagy a bal oldali kis utacskán induljon el, kokain, heroin, marihuána, pervitin, képzeletében a lehetőségek beláthatatlan tartománya.

De van, amikor nem kell a kábítószer, elég az idegenség olyan fokú áradása, hogy szédül, kavarog, forog a világ. Elég egy idegen nyelv, és más lesz ő is. Arra gondolt: egy nőt fog szerezni magának, akivel érintetlenül élhet élete végéig.