Németh Zoltán: Állatcsapda

Az egyik taxit az élelmes vállalkozó zöld műanyag fűvel ragasztotta le, talán még az oldalvonalak fehér csíkjait is ráfestette, de hiába. Az első generációs Škoda Octavia Combi hatalmas teste, mint egy mozgó futballpálya, még a műfű alatt is reszketett, tüdejét köhögés rázta meg, mire végre elindult elfulladó lélegzettel, ki-kihagyó szívdobogással, naftás érszűkülettel.

A repülőtér előcsarnokában mindig megállt egy üvegszekrény, pontosabban a szerencsétlen preparátumok előtt, most is. A legalsó szintre egy jegesmedvét préseltek be, amely érdeklődő tekintettel nézte az utasok lábbelijét, kinyújtott nyelvével mintha gondolatban csillogóra sikálta volna a sok elegáns cipőt, félregyúrt csizmát, poros mokaszint. Gondolatait azonban a tőle több száz kilométerre tartózkodó medveagy képtelen volt tökéletesre csiszolni, sajnos csak a fej formája volt ép, ahogy homloka mögül hiányoztak az agyvelők, ugyanúgy nem voltak jelen a testben az izmok és inak sem, amelyek hónapokkal, évekkel ezelőtt még acélosan lendítették a fehér szőrrel benőtt testet. A jegesmedve fölött apró üvegcsékben, formalinban talán, indiai kobrák tekeregtek, mellettük teknősbéka, valamint krokodil- és aligátorpreparátumok, késéles fogakkal, tátott szájjal, mintha asztmások lennének, akik csak a szájukon át tudják venni a levegőt. Újabb egy emelettel fölöttük egy agresszív cápa állkapcsa és fogsora, egy szinte szakadásig feszített brutális állatcsapda, amely minden pillanatban összecsaphat, szinte kiharapja magát a vitrinből, csonkolva a gyanútlan bámészkodók kezét. A legfelső szinten bagoly- és saspreparátumok, tábornoki tekintettel, valódi mestermunkák, hogy a természeté vagy a preparátoré-e, döntse el mindenki maga. Az egész négyemeletnyi döglött állatsereglet a lengyel reptéri vámosok ügyességének és a gazdag emberek gátlástalanságának élő szobra itt, a security check előtt. 

A sorban három eszeveszetten rohanó, holtra vált kínai löki félre, húsz másik társával egyetemben. Mögötte egy kopasz férfi a České aerolinie néhány járatának kihasználtságáról értekezik társának, a cseh szavak közé angol terminusokat kever. Egy zsidó csoportba tartozó fiúval először a vizespalackját dobatják ki a biztonságiak, majd pedig kamaszos, teátrális bizonytalansággal és megjátszott hányavetiséggel a szemétbe hajítja a teával teli termoszt is, hiába mondják neki, hogy nyugodtan öntse ki a folyadékot a műanyag szemeteszsákba. Egy fekete férfi tökéletes lengyelséggel szól feleségéhez, aki – hogy a sztereotípiákat erősítse – egy vadul meghízott platinaszőke lengyel nő, derekán kibuggyan a hája, erős illatszere sugarakban célozza a szaglószerveket, a szeme lágy, szinte kislányos, örökké mosolygós.    

A szalagra a szokott ritmus szerint helyezi dolgait, három műanyag ládába. Az egyikbe a bőrönd kerül, a másikba a laptop, telefon, kulcscsomó, pénztárca, a harmadikba a kabát. Leveti a csizmáját, mert az előtte sorakozóknak már odaszóltak. Készséges, amikor megállítják, és amikor végighúzzák rajta a detektort. Mégis, mintha operáció után, kapkodva szedi össze dolgait, laptopot vissza a bőröndbe, kulcsot a kabátzsebbe, nem, ott nem lesz jó, oda a telefon kerül, a végén már reszket a keze, mert szinte sosem oda kerülnek a dolgok, ahová eltervezi. Ez a kézremegés talán már előrevetített valamit.

Ami hihetetlen, hogy ezek a kéthetente esedékes utak a munkahelyére szinte mindig úgy sikerültek, ahogyan otthonról eltervezi. A repülőgép 19:15-kor indul Varsóból, a Wizz Air 55 perces menetidővel számol, tehát Pozsonyba 20:10-kor érkezik, neki el kell érnie a pozsonyi reptérről 20:31-kor induló 96-os városi buszt (és ez a legkényesebb része a tervnek, hiszen a kiszállás ceremóniái hosszú perceket vehetnek igénybe), amely 9 megállóval később a Slovinskára 20:42-re érkezik, ahonnét 20:43-kor indul a 205-ös troli, 10 megálló után 20:55-re érkezik a Nivy autóbusz-pályaudvarra, amelyet most épp átépítenek, így 5 perce van arra, hogy a Nivytől 200 méterre található ideiglenes autóbusz-pályaudvarra siessen, ahonnét 21:00-kor indul a RegioJet gyorsbusza Nyitrára, az út hivatalosan 1 óra 15 perc, de általában 1 óra alatt megteszi a távolságot, így lehetőség nyílik arra, hogy elérje azt a nyitrai városi buszt, konkrétan a 2-est, a Rázcestie Železničná stanica megállótól, mely kb. szintén 150-200 méter távolságra található a buszpályaudvartól, és utolsó járata 21:10-kor indul az egyetemhez. Ha nem, marad a taxi, vagy a gyaloglás, egy sztrapacskával a belvárosban. 

Ó, istenem, az a mámoros érzés, amikor 20:42-kor leszáll a reptéri 96-osról, jobbra néz, és a szeme sarkából látja, ahogy 100 méterrel feljebb a 205-ös troli kikanyarodik, hogy fél perccel később már fel is szállhasson rá! A győzelmet már szinte a zsebében érezhette. Vagy amikor párhuzamosan futott a 96-ossal a repülőtér előtt, és aztán futtában ugrott fel rá! Vagy amikor a troliból látta, hogy két utasból álló sor várakozik a nyitrai gyorsbuszra, és a telefonját nézve konstatálta idegesen, másfél perces késésben van a troli. És mégis sikerült! A nyitrai 2-es városi busz már csak bónusz volt, melynek szolgáltatásait nem is mindig vette igénybe, különösen forró nyári napokon nem, amikor jól jött egy kis csavargás a városban.   

Ha egyetlen, ha egyetlen apró homokszem került ebbe a gépezetbe, már összedőlt az egész terv. És akkor maradt a 22:35-ös Pozsony – Nyitra – Zólyom – Losonc – Rimaszombat – Tornalja – Kassa – Eperjes stb. járat, amely akkoriban egész az ukrán határig járt, tele valószerűtlen, fura alakokkal, mintha nem is Szlovákiában buszoztak volna a koromsötétben, például egy bangladesi dokumentumfilmben látott arc égő szempárjának tüzében, kökényszagú izzadságfelhőket kerülgetve próbált üres helyet találni, mert minden duplaülésen, ráfeszülve, a lehető legkényelmetlenebb pózokban aludt egy-egy sötét alak.

Erre gondolt, amikor a varsói reptéren megvette a szokásos narancslevet és plackit, aztán elsők között állt be a repülőgépre várók közé. Rutinszerűen kabátja belső zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját, hogy kivegye személyazonossági igazolványát. Nem volt ott. 

Megdöbbent. Átkutatta a pénztárcát, később a zsebeit, majd a bőröndjét, már hideg verítékkel a hátán, amikor rájött, hogy zakója belső zsebében hagyta. Ekkor már kiállt a sorból, kapkodó mozdulatai talán másnak is feltűntek, az utasok lassanként eltűntek a lejárati ajtó mögött, már csak a legkényelmesebbek és legvastagabb idegzetűek jöttek, egy-két originális figura, amikor szánalmas tervével beállt újra a nem létező sorba. Jogosítványát próbálta személyazonossági igazolványként eladni. Hátha a lengyel személyzet nem ismeri a szlovák iratokat. 

A fiatal fiú azonban rögtön értésére adta, hogy nem erre van szüksége. Kétségbeesett tekintetét látva aztán meggondolta magát, és elkérte a jogosítványt. Hátravitte, és hosszú percek teltek el. Vonattal? Autóval? Hogyan juthatna el most Varsóból Nyitrára 13 óra alatt?  Egy éjjeli autózás a téli Tátrában? Minden rendben, szálljon fel a gépre, szólalt meg a fiú, ő pedig utolsóként lépett fel a reptéri buszra. 

A másnap délelőtt lázas szervezéssel telt, hogyan juthatna hozzá a személyazonosságihoz egyetlen nap alatt, hogy harmadnap a Pozsonyból 12:45-kor induló gépen már fel tudja mutatni. Végül a véget nem érő telefonálgatások után jött a mentőötlet, a Varsóból feladott személyit a pozsonyi reptér DHL-központjában veheti át a következő napon, már a reggeli órákban. Boldogan sétált a fagyott hóban, ember nem látta széles utakon, amelyen csak autónyomok törtek utat egymásnak. A kilométeres séta végén a következő párbeszéd várta:

Jó napot kívánok, a nevemre egy csomag érkezett Varsóból, ma reggeli átvétellel.

Jó napot, uram! Igen, itt a csomag. Mutassa fel személyi igazolványát, és máris az Öné!