Németh Zoltán: A női magyar nyelv

Hatéves lehettem, amikor átjött a szomszédból, hogy anyunak megsúgjon, elmondjon valami titkot, amit én nem hallhattam, nem érthettem – és bár hallottam, tényleg nem értettem. Azóta néha vissza-visszatér ez a mondat, próbálom folytatni, de a szavak homokpergéséből elfújta a szél a jelentést, hiába csikorog fogaim közt a homok, sérti fel nyelvemet a sok apró kövecske, csak a jelentéstelenség véres ízét érzem minduntalan.

A Hala Mirowska környékét már hajnal óta megszállják a legkülönfélébb árusok. Az épület bal oldalán húzódó járdán legalább ötven méteren át váltják egymást a szánalmas, törülközőkre kirakott szegényes áruk: használt cipő, használt ékszer, használt mákdaráló, kopott fedelű könyvek elsárgult lapokkal, molyrágta kabát, színét vesztett sál, sapka, szvetter. Egy-egy idős árus képes órákig ácsorogni aprócska választéka mellett, hóban, fagyban, kánikulában, a pár fillért érő kínálat fölött toporogva, megszólítva a járókelőket, tevékenységüket szinte a koldulás felé hajlítva. A falhoz támaszkodva néhány utcai alkoholista, akik bonyolult kapcsolatot építenek az árusokkal. 

A Hala Mirowska előtti téren kétoldalt virágárusok hosszú sora, a köztük lévő terecskét már szintén hajnalban foglalták el az illegális árusok. Egy ősz hajú férfi spárgára felfűzött szárított gombát, ha közelebbről megnézzük, barna tinórut kínál. Egy nénike apró papírtálkában málnát, ribizlit. Egy másik mezei virágokat. Körülöttük két oldalt romák, egy idősebb és egy fiatalabb bajszos férfi, kezükben flanel ágyneműhuzat, fehér alapon kék virágokkal, mellettük a földön ugyanez méteres magasságig pakolva. 

A két férfival szemben két fiatal roma nő, párnákat, terítőket kínálnak, körülöttük két kislány és egy kisfiú szaladgál, néha befutnak a Halába, ácsorognak és nevetgélnek. Varsó, egy nyári reggel, a forgalom az Aleja Jana Pawła II-n még csak most lendül bele. A nők néha átszólnak a férfiakhoz, máskor a lányoknak kiabálnak valamit.  

Megtorpanok. A lányokhoz intézett, egészen más artikulációval képzett kemény, dallamos nyelv üteme szinte kővé dermeszt. Meg kell állnom. Nem akarom elhinni. Megállok, és újra hallom ezt a furcsa, távoli dallamot, kopogó mássalhangzókkal és hosszú, kitartott magánhangzókkal, szinte beleszédülök.

Magyarul beszéltek a lányokhoz. 

Az első napokban mindig úgy ólálkodtam körülöttük, hogy semmilyen módon ne kerüljek kontaktusba velük. Nézegettem a virágokat, és a hátam mögé figyeltem, a roma árusok beszélgetéseire koncentráltam. Aztán elléptem oldalra, mintha csak megnéznék egy fontos üzenetet a telefonon, várnék egy késésben lévő személyre, máskor a vásárlás előtti határozatlanságot, hezitálást játszottam el. Húztam az időt.

Kész csoda, hogy ráismertem a nyelvre, amelyen a nők beszéltek. A magyartól nagyon messze állt, mégis, hozzá a legközelebb. Talán úgy tudnám a legpontosabban megfogalmazni, hogy a magyar egy rendkívül archaikus és módosított változatáról van szó, amelyet csak és kizárólag a nők használtak egymás között. A férfiak mindig, minden esetben lengyelül beszéltek egymással, a nőkkel és a gyerekekkel is, míg a nők csak akkor váltottak át magyarra, ha nem volt a közelben férfi vagy kisfiú. 

Szinte hihetetlen, hogy egy ennyire archaikus nyelvváltozat fennmaradt, teljesen elképesztő. Egészen megdöbbentő volt hallani a folyamatos múlt időt: challaa, lataa. A néma h helyébe legtöbbször a ch került – ez talán a körükben már egyáltalán nem használt roma, még valószínűbb, hogy az általánosan használt lengyel nyelv hatása. Éppígy a v áttűnése a bilabiális, két ajakkal képzett v-be, mintha két ajakkal próbálnánk kiejteni a v-t, amit például a szlovákok alkalmaznak az -ov végű szavakban. Mióta élhetnek Lengyelországban? Roma, cigány nyelven nem hallottam tőlük egyetlen mondatot sem, de valamilyen titokzatos okból kifolyólag, úgy tűnik, a magyar megmaradt, átminősült a nők titoknyelvének. A férfiak minden bizonnyal elcsíphettek ebből foszlányokat, de mintha egyáltalán nem érdekelte volna őket. Női beszéd, gondolták, és tovább nem foglalkoztatta őket. A legelképesztőbb felfedezés az volt, hogy ebben a magyar nyelvben voltak nemek! Pontosabban csak női nem, női nemet jelző hangok, amelyet olyan igék végére helyeztek, melyek nők munkavégzésével kapcsolatosak, ez a talán szláv hatásról tanúskodó -la toldalék.   

Körülbelül két hétig árusítottak, majd mintha sosem jártak volna erre, eltűntek. Teljesen kétségbeestem, és vádoltam magam, miért nem szólítottam meg őket. Szinte naponta kijártam a piacra, bevásárlás ürügyén kerestem a harsány férfiakat és nőket, de semmi. Mígnem egy hónap múlva felismertem az egyik nőt. A Hala Mirowska előtt ült kis széken, gitározott, énekelt, és sapkájába várta az aprópénzt. Muszáj volt megszólítanom.

Semmit sem tudott arról, hogy magyarul beszél. Szüleitől és nagyszüleitől örökölte ezt a nyelvet, amelynek neve sincs. Igen, csak a nők használják, egészen kis koruktól kezdve. Nem, a férfiakat egyáltalán nem idegesíti, úgy vannak vele, hogy amiképp a menstruáció sem tartozik rájuk, női dolog, úgy ez a női beszéd sem érdekli őket. Hadd örüljenek maguknak. Igen, nem messze innét, Sulejówekből. Van még 5-6 település, ahol használják a nők ezt a nyelvet. Van egy mondájuk Esztefan magyar királyról, aki idevezette őket. 

Lengyelül beszélgettünk, néha belekevertem egy-egy magyar szót. Ő volt a legjobban meglepődve, hogy ezek egynémelyikét érti. Itt állt előtte egy férfi, aki használta az ő női nyelvét. Ezen szinte nevetnie kellett.  

Lett egy történetem erről az egészről. Arra gondolok, hogy amikor Báthory István erdélyi fejedelem Krakkóba jött elfoglalni a lengyel trónt, nemcsak a reneszánsz költő Balassit hozta magával, de cigány zenészeit, táncosait is. Vagy egy cigány csoport az udvartartás mellé szegődött. Eljutottak Krakkóig, majd a király halála után egyre északabbra vándoroltak, mígnem Varsó megállította őket. Sulejówek Varsótól keletre található, a lengyel főváros agglomerációjának része, és mint ilyen, mindig is nagyobb lehetőséget biztosított a túlélésre, mit a vidék.

Egy ideig nagy terveket szőttem a téma kapcsán. Tudományos cikkek, szenzációs interjúk sorozata, antropológiai és nyelvészeti tanulmányok, egy hatalmas monográfia, amelynek lennének történelmi, nyelvészeti (fonetika, grammatika stb.) és kulturológiai fejezetei, terepmunka és nyilatkozatok. De aztán ahogy napok, hetek, hónapok múltán is fejemben kattogtak a lejegyzett szavak és mondatok, kezdtem megérteni a homokfújás hangját, a szél jelentésteli dűnékké fújta össze a homokszemeket. És ezt súgta, egészen a gyerekkorból: ezek az én intim testrészeim, ne adj el, ne árulj el soha. 

Gyeferefe éfévifikefe mofon­dofok nefekefed vafalafamifit.