Nemcsak művészien, érthetően is

Minden sora éleslátásról, óriási élettapasztalatról, tudásról és nem utolsósorban egy mélyen érző, igazságszerető, önmagával is kritikus ember józan ítélőképességéről szól. Bármiről ír is, történelmi tényekről vagy filmes és színházi eseményekről, mindent felülnézetből szemlél és higgadtan kommentál. Egyszerűen és érthetően. Könyvét olvasva vele, mellette vagy a nyomában járva, de mindenképpen a társaságát élvezve leszünk nézői előadásoknak, történéseknek, az élet apró, ám jelentős mozzanatainak, mindannak, ami őt magát is formálta.

Trilógiájának első kötetében a születésétől, 1932-től 1957-ig dolgozta fel mindazt, ami vele és körülötte történt, a második világháború alatt átélt megrázkódtatásait és nagy ívű pályája kisebb-nagyobb küzdelmeit. A most megjelent második kötetben életének következő szakaszát tárja fel, egészen 1990-ig. Erre az időszakra esik a Magyar Televízió aranykora, benne a Ki Mit Tud?-dal, fontos tévéfilmek, sorozatok, operák és operettek bemutatóival.

Szinetár Miklós a magyar kulturális élet megkerülhetetlen alakja. „Tíz deka érthetőség többet ér, mint száz kiló művészet” – vallja. Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Magyar Állami Operaház volt főigazgatója, a Magyar Televízió egykori elnökhelyettese, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja – higgyünk neki, ő tényleg tudja. Könyvet is írt már, több mint tízet. Ennek a mostaninak, a Szinetár 2-nek az a címe: A legvidámabb barakk – 1957-től a rendszerváltásig. Itt már nem olyan drámaiak a történések, írja, mint az első részben, mert ebben a korszakban már nem lőnek. Kevesebb a tragédia, a mai szemmel hihetetlen fordulat. Izgalmas beszámolókból azonban itt is van bőven. Bár ahogy rögtön az elején rávilágít: mivel az első rész negyed évszázadról szól, a második pedig 33 évről, több esemény kimarad. Igyekszik azonban kiemelni azokat az epizódokat, amelyek máig tanulságosak.

Dajka Margitról, „a jelentős öreg oroszlánról” a következő történetet hozza be: e nagy színésznő minden szerepében az igazságot kereste, s addig nem is nagyon szólalt meg, amíg azt meg nem lelte. Ezzel azonban kiválóan leplezte, hogy döcög a szövegtudása. Olyankor azt kiabálta: „Nem érzem! Nem érzem! Ez így nem igaz!” Mire nagy bátran Szinetár: „Drága művésznő, tanulja meg a szöveget, és rögtön érezni fogja!” Erre az érintett már csak annyit tudott mondani: „Csakugyan?”

Az egykori Petőfi Színház egyik legendás előadása, az ő rendezésében színre vitt zenés dráma, a Mélyvíz Mándy Iván műve alapján született. „Mándy Iván nagy író volt – így a szerző –, és akkor már igen népszerű, de hát korántsem szocialista, realista. Szürrealista író, akit tulajdonképpen csak megtűrtek, miközben az értelmiség nagyon lelkesedett érte. Remek, szeretetre méltó fickó, és nagyon-nagyon tehetséges… A Mélyvíz premierje egyfelől nagyon nagy siker volt. A pesti értelmiség tüntetett, mert az tényleg a hatalomról, mint olyanról, az elnyomásról, mint olyanról, a lázadásról, mint olyanról szólt, nagyon tehetségesen és szuggesztíven. Igen ám, de ezt értette a korabeli pártsajtó, és az előadás elképesztően vacak kritikát kapott.”

Remek történettel idézi meg Kiss Manyit, a régi Madách Színház csodás színésznőjét, a Mici néni két élete című film főhősét. A sztori onnan jut Szinetár eszébe, hogy ha idegen városban járva gyönyörű szobrot lát, azt kérdezi: Who is this gentleman? (Ki ez az úr?) Kiss Manyi is ezt a kérdést tette fel anno Moszkvában, amikor ott vendégszerepelt a Madách Színház társulata. Miután rá került a sor a Vörös téri mauzóleumban, és meglátta Lenint, nem kis iróniával a hangjában, komoly érdeklődést tanúsítva hangosan kérdezte meg angolul, hogy who is this gentleman?

Kubai emlékei kapcsán megjegyzi: ott még ma is érvényes, amit Magyarországon mondtak a szocializmusra. „Olyan, mint egy repülőutazás. Ragyogó kilátások, szédületes gyorsasággal közeledünk a célhoz, csak időnként nagyon ráz, olyankor hányni kell, és nem lehet kiszállni.” És jön a hasonlat: „Ez egyébként a mi kis fapados kapitalizmusunkról is elmondható, csak itt valamivel könnyebb kiszállni, és ha netán kidobják az embert, nem koppan akkorát.”

Külön fejezetet kapott Kádár János, aki „mindenben sok politikai trükköt alkalmazott”, és a vele kapcsolatos társadalmi reformok. A robbanás utáni és előtti időszak, az 1968 és 1974 között eltelt esztendők, amikor a baloldaliak azt kiabálták, elég volt a nyugati filmekből, szovjet és NDK-s filmek kellenek. Szinetár Miklós akkor állította színpadra a Borisz Godunovot, a Faustot, s akkor rendezte meg az első nagyszabású koprodukciót, ma is pompás filmjét, a Csárdáskirálynőt magyar, angol és német nyelven. Fájón cseng az igazság, amiről ezek az oldalak beszélnek: „A magyar ember a rabságot gyűlöli, de a szolgaságot nem bánja, sőt néha még becsüli is.” Micsoda megállapítás!

A baloldali fordulatot követően az MTV más hangvételt ütött meg, mint a többi „szocialista”. Szinetárék annak idején azoknak akartak élményt, katarzist és nem utolsósorban szórakozást nyújtani, akik nem a legvadabb szélsőségek felé hajlottak.

Külföldi útjairól is hangulatos, olykor megdöbbentő emlékképeket villant fel. Eljutunk vele Tanzániába, Mexikóba, Izlandra, Kínába, Amerikába. Nem maradnak el a családi történetek sem, rokonairól, feleségeiről, gyerekeiről is őszintén ír Szinetár Miklós. Akár egy nagyregényt, úgy olvassa az ember ezt a gazdag „önéletrajz-szerűséget”. Mindenki számára érdekes a könyv. Azoknak is, akik sok mindenre emlékeznek még a régi időkből, de azoknak is, akik nem éltek akkor. Szerencsések lesznek, ha elcsípik majd egy-egy értékes televíziós gyöngyszemét a múltnak.

Sommás vélemény az utóirat: „Nem volt és jelenleg sincs olyan közszolgálati televízió, amelyik a politikai szarkeverés mellett annyi kultúrát, azon belül annyi zenei értéket adott a nézőknek, mint amennyit az én művészeti vezetésem idején bemutatott.”

Ez megkérdőjelezhetetlen. Hála és köszönet érte!

A szerző a Vasárnap munkatársa