Filmre vinné még A víg özvegyet

Fontosnak tartja megemlíteni: nem az egykor általa főigazgatott Magyar Állami Operaház költségén utazott, hanem a japánokén, akik egy huszonöt évvel ezelőtt megkötött szerződés megünneplésére invitálták. Azóta ugyanis rendszeresen vendégszerepel az Operaház együttese Japánban. „Egy ilyen meghívást nem lehet kihagyni – mondja. – Azzal indultam el otthonról, hogy lesz, ami lesz.”
 
Bár remek állapotban van, sokáig győzködte magát, míg eldöntötte, hogy vállalkozik erre a hosszú útra?

Volt ennek egy többlépcsős előzménye. Négy évvel ezelőtt hajójegyet vettünk a feleségemmel, Hámori Ildikó színésznővel egy egyhetes Földközi-tengeri útra. De közbejött a Covid. Lemondtuk. Két évvel ezelőtt az Északi-tengeren indultunk volna Szentpétervárra. Az a tervünk is meghiúsult. Kicseréltük a jegyet egy másik Földközi-tengeri útra. Vonattal mentünk Bécsbe, onnan repültünk volna Genovába, hogy hajóra szálljunk. Nekem már reggel, itthon felszökött a vérnyomásom, de 200 fölé! Bevettem a gyógyszert, és elindultunk. Napközben rendben is voltam. Éjszaka azonban, a bécsi szállodában megint felment 220-ra, és már nem segített a gyógyszer. A szállodából mondtam le az utat. Mi van, ha történik valami? Istenem, meghalok, eleget éltem. De a feleségemet nem tehetem ki annak, hogy majd egy tuniszi szállodában hívjon orvost hozzám. Nem vállaltam.
 
Japán kisebb kockázattal járt?

Tudtam, hogy megérkezünk Tokióba, mellettem a társulat, és a világ legjobb orvosi ellátása vár rám a városban. Inkább a visszaút miatt izgultam. A gép az Északi-sarkon keresztül repült. Tizennégy órás út volt, amelyből nyolc órán át semmilyen város nem volt alattunk. Ha ne adj’Isten, bármi történik, nem tud a gép kényszerleszállást végrehajtani. Szerencsére megúsztam. Ilyen nagy útra azonban már nem nagyon fogok tudni vállalkozni. De a feleségem most is bízott benne, hogy elég jó állapotban vagyok. Egyébként business classon utaztam. Lefeküdhettem. Tudtam valamelyest aludni.
 
„Az opera az anyám, a televízió a gyerekem” – nyilatkozta friss portréfilmjében. 2017-ben egy másik rendezése, ifj. Johann Strauss operettje, A denevér vendégszerepelt Japánban. De hosszasan beszélhetnénk a Csárdáskirálynőről is, amelyet az Operettszínházban Honthy Hannával, filmen pedig Anna Moffóval vitt sikerre. Ezt a műfajt minek nevezi az életében?

És ott a színművészeti, ahol ötvenegy évig tanítottam. Rekorder vagyok ezzel a számmal. A színművészeti főiskola szerelmi házasság volt, az operett fiatalkori kaland. Ehhez képest, amikor a 90. születésnapom volt, az Operaház külön műsort adott a tiszteletemre az Erkel Színházban. Az Operettszínház gyönyörű ajándékot küldött. A miniszterelnöktől nagyon személyes hangú levelet kaptam, emlékezve a találkozásainkra. A FreeSZFE és a Színművészeti Egyetem egyszerűen nem vett rólam tudomást.
 
Csodálkozik? Az új vezetés mindent és mindenkit lesöpört a színről.

Engem nem döngöltek le, mert már nem voltam ott. Vidnyánszky Attila ráadásul az én tanítványom. Én vittem főrendezőnek az Operaházba. Tőlem kért tanácsot, hogy elvállalja-e a debreceni színház vezetését. Tehetséges, szeretetre méltó ember volt.
 
Ma hogyan fogalmaz?

Az, ami ez ügyben történt, két szempontból rossz. Egyrészt, amit ő meg ők a szemére hánynak a korábbi vezetésnek, annak a 40 százaléka igaz. Csak azt mondják, az a legveszélyesebb hazugság, amelynek a 40 százaléka igaz. Én már megengedhetem magamnak, hogy kimondjam a véleményem. Engem ez az orosz–ukrán háborúra emlékeztet. Amíg nem volt háború a két ország között, addig az oroszoknak sok mindenben igazuk volt. A Krímtől kezdve az ottani nemzetiségi kérdésig. Amíg el nem indultak a tankok. Onnantól kezdve semmiben sincs igazuk. Nálunk is ez van. Ahhoz képest, ami volt, a színművészeti egyetem tényleg lecsúszott. De! Van egy gyönyörű lakás a Duna-parton. Csak lepusztult kicsit. Rossz a berendezés, a falakon levált a tapéta, a fűtést is renoválni kellene. Ehelyett mindent lerombolnak. Nem felújítanak, hanem ledöntenek. Egy állami intézményt! Bécsben, amikor magánkézbe került a Staatsoper, akkora botrány kerekedett, hogy azonnal visszavette az állam. Most nálunk is egy kuratórium állt az intézmény élére, és a döntéseikbe nem szólhat már bele senki. Azzal, hogy magánosították, lezüllesztették az egészet.

Térjünk vissza a japán turnéra. Hallottam hírét a hatalmas sikernek.

Hogy felvágjak: a tokiói előadás után kivittek a színpadra, ott ünnepeltek vagy kétezer néző előtt. Tombolva, állva tapsoltak. Ez így szép befejezés volt.
 
Minek a befejezése?

Az én Japánban tett útjaimnak, s talán az egész pályámnak.
 
„Amit lehetett, megtettem. Nincs maradék” – vallja. Tény és való: gazdag az életműve. Sok részre bontható.

Nem mindent sikerült megvalósítani. Benne van a jegy árában, ahogy mondani szokás. Elkészítettem A víg özvegy forgatókönyvét. Filmre akartam vinni. A Csárdáskirálynő a mai napig a ZDF legnagyobb közönségfilmje. Rekordokat dönt. A víg özvegyre nem adtak pénzt. Minimális összeget a forgatókönyv fejlesztésére. Aztán anélkül, hogy bármit mondtak volna, nem lett belőle semmi. Később a fülembe jutott, hogy ez a film sokba kerülne, és ennyi pénzt nem bízhatnak egy kilencvenéves emberre. Megértem. Nagy rizikó lenne. Csakhogy felajánlottam, társrendezőt veszek magam mellé. Nem mentek bele. A Liszt Ferencről készült sorozat is nagyon nagy siker volt annak idején Hegedűs D. Gézával és Darvas Ivánnal a címszerepben. Megkérdezték tőlem a nyugatnémetek, hogy mit szeretnék csinálni? A Musza Dagh negyven napját, mondtam. Franz Werfel osztrák-cseh író regényét szívesen filmre vittem volna. Az 1915-ös örmény népirtásról szól a mű, ötezer örmény hősi ellenállásáról a török állammal és hadsereggel szemben. Terepszemléztem Örményországban, a végén ez sem jött össze. A kínaiakkal Turandot-film lett volna, benne is voltak, ott forgattunk volna, de Pesten a derék sztálinisták elszabotálták. Ezzel együtt komplett és teljes minden.
 
A százhúsz éve született Jávor Pált, az első magyar férfi filmsztárt színházban rendezte. Könnyű volt a munka vele?

Somerset Maugham A királyért című darabjában lépett fel utoljára, 1959-ben, nem sokkal azután, hogy súlyos betegen hazajött Amerikából, ahol nem találta meg a számításait. Örülök, hogy dolgozhattam vele, és hogy megmenthettem őt egy rendezői ötlettel. Nagyon gyenge volt már, rossz fizikai állapotban tért haza, a szöveget már nem tudta megjegyezni. Amellett elterjedt róla az is, hogy nemcsak memóriaproblémái vannak, hanem a látása sem tökéletes már. Volt egy nagyjelenete a darabban. Időnként gyönyörűen játszott, aztán hirtelen elment a szöveg világgá. Féltem is, hogy nem fogja tudni végigvinni az előadást. Amikor a főpróbán is háromszor leállt, mert nem jutott eszébe a szöveg, mondtam neki, hogy a végén, amikor kimész a színről, az lenne jó, ha eljátszanád, hogy zavarban vagy. Hogy a közeledben lévő nő miatt nem találod a kilincset. Rémes lett volna, ha azon a bizonyos ponton belesül a szövegbe. Természetesen a premieren is elakadt, de ahogy ment kifelé, remekül eljátszotta, hogy keresi a kilincset, és a szöveg ott már nem volt érdekes. A közönség pedig meg volt győződve, hogy szegény Jávor, tényleg megvakult. És dübörgő taps volt a jutalma. De azt kell hogy mondjam, ez már a szánalom tapsa volt.
 
Ma, amikor már csak a műsoron lévő rendezései foglalkoztatják, mivel rendezi be a napjait?

Elfoglalom magam. Nem vagyok feladat nélkül ma sem. Igyekszem mindig valami hasznosat csinálni. Felkért egy könyvkiadó, hogy írjam meg az önéletrajzomat. Azzal vagyok most elfoglalva. Tornázom, és úszni is járok. Megvagyok. Elvagyok.

A szerző a Vasárnap munkatársa