Egy született européer színes krónikája

Mostanában, túl a kilencvenen mint író áll előtérben. Hatvanhét évig rendezőként dolgozott, a koronavírus-járvány idején gondolatait, ötleteit, észrevételeit rögzítette, rendszerezte, foglalta 88 címmel kötetbe. Természetesen írt már ezt megelőzően is. Forgatókönyvek után levelezőkönyveket, amelyekben a világgal kapcsolatos örömei és félelmei mellett a színházban és a televízióban szerzett tapasztalatait adta közre.

Szinetár Miklós tudja, miért ír. Úgy, mint sokan mások, ő is nyomot akar hagyni maga után. Írásos nyomot is. „Mint a sétáló kutya, aki egyre csak pisil, pedig már nincs is szüksége, csupán jelzi, hogy ott volt” – mondja tréfásan, rejtett iróniával. Önéletrajz-szerűség és egyebek alcímmel megjelent legújabb könyve, a Szinetár első része annak a tervezett trilógiának, amelyben az életén kalauzol végig bennünket. Megírásáról két színésznő, a lánya, Szinetár Dóra és a felesége, Hámori Ildikó évekig győzködték. Jó, hogy végül hallgatott rájuk, és rászánta magát, hiszen ezzel nemcsak nekik, hanem nekünk, régi ismerőseinek is örömet szerzett. Most legalább az is világossá válik előttünk, hogyan lehet egy életen át pártatlannak maradni, hiszen azt, hogy mindig a tisztesség és a humánum oldalán állt, régóta tudjuk.

Kordokumentum is a könyv természetesen, nem pusztán önéletrajz. Szerzője szerencsés generáció tagjának tartja magát. Ha tizenöt évvel korábban születik, szokta mondani, akkor benne van az első világháborúban, a másodikban, de olyan nemzedékhez tartozik, amelynek „csak” az első tíz-tizenkét éve volt rémes, utána már csont nélküli béke az élete. És belőle, az egyéniségéből is a legteljesebb harmónia, kiegyensúlyozottság árad. Még a problémák közepette is. Igazgatóként ezzel a habitussal hozott fontos döntéseket, segített pályájukon fiatal tehetségeket, támogatott komoly művészeket, rendezőként így hozott létre prózai előadásokat, operákat, zenés tévéprodukciókat, s ezzel a finom eleganciával állította színpadra, majd vitte filmre gazdag pályája minden egyes darabját.

Legfrissebb könyvében a születésétől, 1932-től 1958-ig dolgozza fel mindazt, amit átélt, ám a legfájóbb eseményeket is igyekszik felülnézetből láttatni, hogy utólag se okozzon senkinek nehéz perceket. Stílusára egyébként is a szórakoztatás a jellemző. Mintha barátilag a vállunkra tenné a kezét, és úgy vezetne végig bennünket élete első huszonöt évének minden fejezetén. S mindeközben mintha Buddha tanítását idézné halkan: „Hagyd, hogy a mosolyod megváltoztassa a világot, de ne hagyd, hogy a világ megváltoztassa a mosolyodat.”

Egy híján húsz fejezetével a könyvet Szinetár Dóra sorai vezetik fel. „Az ember nyilván elfogult a saját Édesapja életrajzával kapcsolatban – írja. – Hiszen ez az én történetem is. A családomé. És közben azt gondolom, nemcsak amiatt volt fantasztikus élmény olvasni, mert hozzám közel álló emberekről szól, hanem mert rólunk szól. Rólunk, a XX. század magyar szülötteiről, akik oly nehezen tudnak eligazodni a mindig a végletek irányába rángató izmusok, hitek, eszmék és történések közepette, akik annyira szeretnének tartozni valahová, és közben mégis örök kívülállóként nézzük, ahogy zajlik velünk az élet.” Igen, és ezért is fontos ez a könyv, ez az izgalmas emlékirat, mert eligazítja az olvasót, miképpen lehet a nagy, sűrű sötétben, meglehetősen ingoványos talajon, a közelmúlt történelmének legnehezebb időszakaiban is tisztességesnek és hitelesnek maradni.

Élete történetét Szinetár Miklós három kötetbe osztotta. Az első könyv, ez a mostani, első huszonöt évének rendhagyó krónikája. Amit tömören úgy fog egybe: „Túléltem. És volt, ami sikerült.” A második részben, amit most ír, A legvidámabb barakkban megjelöléssel a Kádár-rendszerben megélt élményeit dolgozza fel. A harmadik rész már a rendszerváltás utáni éveket öleli fel Hosszabb pórázon munkacímmel.

Az első kötet sem hagyományos önéletírás a gyermek- és ifjúkorról. Rögtön az elején jelzi: csapongani fog. Az életét írja hozzáadott értékkel. Azzal, ami írás közben eszébe jut a korról. Vele utazunk Japánba, az Operaház ottani vendégszereplésére, az általa rendezett Varázsfuvolával, s közben elkalandozik a múltban. Megidézi első, 1957-es külföldi rendezését az akkori Szverdlovszkban (ma Jekatyerinburg). Csatolt élmény némi erotikával fűszerezve: ott barátkozott össze egy ifjú színésznővel, aki gyakran meglátogatta szállodai szobájában. Ember-, kor- és helyismeret, ami egy évvel később Moszkvában, a Lili bárónővel „kamatozik”. Genova, Wuppertal, Salt Lake City, Luxembourg, Wellington, Belgrád, Almati. Sok helyre hívták a világban sikert teremteni.

Gimnáziumi évek, rettegés a nyilasoktól, hamis papírokkal egy pincében, menekülés a visszafelé tartó németek elől, találkozás egy orosz katonával, aki fekete kenyérrel csillapítja éhségét a szétlőtt körúton. Tizenhét évesen ő, a legfiatalabb színművészeti főiskolai növendék három énekes társával a Magyar Állami Operaház történetének első ösztöndíjasai. Azóta otthona az Ybl-palota. Az ötvenes évek első felében már az Operettszínházban is bemutatkozott a hisztérikus sikert aratott Csárdáskirálynővel, amely azóta is elválaszthatatlan a nevétől. Előbb a színpadi változat született meg Honthy Hannával és Feleki Kamill-lal a főszerepben, aztán a filmváltozat Anna Moffóval, Psota Irénnel, Németh Sándorral és Latinovits Zoltánnal. Legendás alkotás ez is. Aztán jön 1956 októbere. Forradalmi társulati ülés az Operettszínházban. Rendezőből visszaminősül játékmesterré. Megindokolják, miért. Ilyen fiatalon rendezői állást csak a kommunizmusban lehetett kapni, hangzik a döntés.

Letartóztatások, halálos ítéletek, kivégzések. Itt kezdődik majd Szinetár életének további korszaka. Erről mesél majd önéletrajza második felvonásában, elvégre még mindig csak kilencvenegy éves. Van rá ideje bőven, hogy megírja. Az optimisták hosszú életűek, alkotókedvükben pedig fáradhatatlanok. Főképp a született européerek, az ilyen nagy humanisták, mint ő, aki múlt és jelen között úgy von párhuzamot, véleményével úgy szól a mához, hogy nem kelt indulatokat. Ami ugyancsak becsülendő napjainkban.

A szerző a Vasárnap munkatársa