Nem egy idős faun – derűs doyen

Fővárosi gyerekként a német megszállás évei alatt szüleivel együtt vidéken élt. Kétkezi munkás az apa, háztartásbeli az anya, de mindketten abban reménykednek, villamosmérnök lesz a fiukból. Gyorsan kiderült: hiába minden fáradozásuk, a versek, a regények sokkal jobban érdeklik a gyereket, mint a műszaki dolgok. Zdeněk Svěrák ma boldogan meséli: emberismeretét és a természet iránti szeretetét a falun töltött éveknek köszönheti, az apai szigor pedig csak közelebb vitte az irodalomhoz. Ott talált egyfajta menedékhelyet, később pedig, amikor már írni kezdett, a legtöbbet korai élettapasztalatából és olvasmányélményeiből merített.

„Hétéves voltam, amikor vidékre kerültem, ami egy gyerek életében felér egy óriási kalanddal. Új barátokra kellett szert tennem, és ott volt a sok háziállat, a falu végén a gabonaföld, amely aratás után a legteljesebb szabadságérzetet adta. Sok minden egészen különös volt számomra. Például hogy a nagymamám nyulaiból vasárnaponként egy mindig ott feküdt előttem a tányéron. Vagy hogy egy liba is lehet ugyanolyan hűséges, mint egy kutya. Bunkereket építettünk a mezőn, a temetőben összegyűjtött koszorúkból cseles búvóhelyet. A vállunkon lógtak az elhunyt hozzátartozóinak ígéretei: Emlékedet megőrizzük, Soha nem fogunk elfelejteni, Örökre velünk maradsz. Ma is orromban érzem a koszorúk illatát. Eszünkbe sem jutott, hogy mindez az elmúlással kapcsolatos. Mi ezt máshogy éltük meg. A felszabadulás aztán az egész családunknak a Prágába való visszatérést hozta el. Boldogok voltunk, mert azt hittük, hogy a győzelem örökre szól.”

Csodabogarakkal nemcsak vidéken találkozott, a szélesebb családi körben is. Előbbiek közül sokakat megírt már, főleg a Magány az erdő szélen, az Általános iskola vagy a Mezítláb a tarlón című filmekben. Utóbbiakból az elbeszéléseibe kerültek be többen. Ha élnének, el is szégyellnék magukat néhányan, egyesek talán még neheztelnének is rá, mondja beismerőn, hiszen kendőzetlenül írt a legrejtettebb vonásaikról is. Volt például egy nagynénje, meséli, aki varrónőként nagyszívű embernek állította be magát, és minden látogatása során méretet vett mindenkiről, hogy ha legközelebb jön, inget, nadrágot, blúzt, szoknyát vagy kabátot készít a család tagjainak. Az ígéretét azonban soha nem váltotta be, senki semmit nem kapott tőle.

„Írás közben mindig a párbeszédekre koncentrálok. A köztest nem annyira szeretem. A dialógokban érzem igazán otthon magam. Ha elakadok, magukra hagyom a figurákat, hadd beszélgessenek. Az egyik aztán megszólal, a másik válaszol rá, a harmadik meg közbevág. Nálam a humor mindig a dialógokban van, nem a képekben. Ez nem az erényem, hanem a sajátom. Én magam is az emberi beszédet élvezem. Amikor például a Mezítláb a tarlónt írtam, a legtöbb gondot az okozta, hogy meg kellett szabadulnom a saját emlékeimtől – a történet javára. Hogy más helyzetben ábrázoljam a figurákat, mint amilyenben sok évtizeddel korábban én magam láttam őket. Ezt pedig csak úgy tudtam elérni, hogy a már kész anyagot évekre félretettem, és amikor elővettem, már úgy olvastam, mintha nem is én írtam volna. Ugyanez a módszer segített a Betétes üvegeknél is.”

Zdeněk Svěrák azonban nemcsak forgatókönyvíróként, színészként is legendás alakja a cseh mozinak. Kamera előtt először Jiří Menzel Bűntény a lányiskolában című alkotásában szerepelt. Kettőjük alkotói kapcsolatának legfényesebb gyöngyszeme a Bán János és Marián Labuda főszereplésével készült, Oscar-jelölt Az én kis falum. 1991-ben a fia rendezésében forgatott Általános iskolával jutott el a jelölésig, a teljes győzelmet pedig hat évvel később, a Koljával érte el, amelyet ugyancsak a fia rendezett. Jan Svěrák Oscar-díjas alkotása azóta sem veszített értékéből. A 89-es események tükrében töretlen fénnyel tárja elénk egy nőbolond agglegény és egy Prágában ragadt orosz kiskölyök szívmelengető kapcsolatát. A világsikert mindkettőjük életébe ez a film hozta el. Zdeněk Svěrák ünnepi zakójának belső zsebében ma is ott lapul a film címszereplőjének, az akkor hétéves Andrej Halimannak a kézlenyomata. Hogy mivel nyűgözte le az Amerikai Filmakadémia tagjait a film, azt azóta sem tudta megfejteni.

„Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor győztünk. A film angol producere a Kolja közép-európai sikerében sem bízott. Azt mondta, rendben, ezt most leforgatjátok, lesz egy filmetek egy szeretni való orosz kisfiúról, aztán jönnek a nagy kasszasikerek. Számára ez csak egy érdektelen cseh filmecske volt. Mi is izgultunk, hogy kit fog ez a sztori érdekelni külföldön, hiszen a hatvannyolcas események után ez a téma a hazai nézőt is elriaszthatta volna. Szerencsére nem ez történt. Kolja története mély gyökeret eresztett egy létező kultúrában. Őszinte és hiteles jelentést adott rólunk, csehekről. Egy meglehetősen szokatlan apa-fiú kapcsolatot láttak benne. Igaz érzelmeket egy valós történetben. Már kész volt a film, de mi még akkor is azon töprengtünk, nem kellene-e más címet adni neki. Egy hétvégi kirándulásunk ment rá az új címválasztásra, a végén mégis maradtunk az eredetinél. Jól döntöttünk. A film New York-i bemutatója után, ezt egy ott élő gyermekorvos barátnőnk mesélte, tizenegy újszülött kapta a Kolja nevet. Sokan várták tőlünk a folytatást, bennünket viszont ez egy percig sem foglalkoztatott. Tudtuk, hogy ebbe a filmbe mindent beleadtunk, a kimaradt jelenetekből pedig már nem építkezhettünk volna. Különben is, mi lehetett volna a folytatás? Kolja elvégzi az iskoláit Németországban, és az összespórolt pénzéből vesz egy új Trabantot a prágai pótapjának?”

A Zdeněk Svěrák–Jan Svěrák alkotópáros jelenleg a hetedik közös játékfilmjére készül. Sokat egyikük sem árul el róla. Betlehemi fény lesz a címe, ez már biztos, és egy idős íróról szól majd a történet, aki az eddig megálmodott alakjai társaságában utazgat képzelet és valóság határán.

Hogy ki ez az idős író? A napokban töltötte be 85. életévét, és a cseh film milliók által kedvelt, finom humorú, derűs doyenje.