Nem bagatell!

A bagatell eredetileg zenei műfaj volt, rövid zenedarabokat jelölt. A műfajt ott találjuk a zenetörténet olyan óriásainak életművében, mint Beethoven, Liszt Ferenc vagy a Koncsol László szellemi útján is fontos tájékozódási pontot jelentő Bartók Béla. A bagatellt a Koncsol által Bartókhoz hasonlón korábban szintén elemzett Weöres Sándor is művelte. A szöveggel való munkálkodást sokféleképpen megvalósító költő, kritikus, szerkesztő, esszéista, műfordító, helytörténész korábbi pályája szélén tehát bizonyos formában a bagatellek is ott vannak.

Ha nem tudnánk, hogy a szerző három-négy köteten dolgozik szimultán, akár aggódni is kezdhetnénk, a Bagatellek ugyanis gyanúsan pályát lezáró, létösszegző, „utolsó kötet” szagú. Ennek ellenére nem feszül ellentét a vállaltan kisszerű forma és a súlyos témák – öregedés, betegség, gyász, halál – között, sőt, ez utóbbiak olykor feloldást is nyernek, ellenpontozódnak a könnyed nyelvi játékosságban, vagy – éppen a lecsupaszított formának köszönhetően – teszik még hangsúlyosabbá az irreverzibilitás miatti rezignációt.

Az eddigiek közül a Csontok című kötet mellett a transzcendens szólam által leginkább áthatott verseskötet egy koncsoli „életföldrajz” felvázolására is kísérletet tesz. Kilenc bagatellben kerülnek elő az életpálya fontos locusai. Közülük három nyelvében (17.), mikrokörnyezetében (33.), vagy névvel (58.) idézi meg a fizikailag és kulturálisan immár végleg elvesztett, csak a szöveg által konstruálódó szülőfalut, Deregnyőt; illetve elvisz a szellemi tájékozódás olyan fontos helyszíneire, mint Komárom, Debrecen, vagy bejárja a Csontokban más szólamban és jelleggel megalapozott családtörténet fontos helyszíneit (Telkibánya, Sárospatak, Tokaj, Sátoraljaújhely), mintegy búcsút véve a településektől és az ősöktől.

Az öregség mint állapot vagy élethelyzet több szinten is megidéződik a kötetben, gazdaságilag és szociokulturálisan is. A beszűkülő élettér, a Társ és a társak elvesztésével fokozódó magány éppúgy jellemzi ezt a helyzetet, mint a Csontok előtti költői életműre nem jellemző, a test romlását kendőzetlen őszinteséggel feltáró, biológiai indíttatású „testpoétika”. Az Alzheimer- és a Parkinson-kór, a sejtburjánzás, a rák, a tumor, a gutaütés „bagatellizálódik”, miközben a választható életstratégiák között a beletörődés és a küzdelem lehetősége egyaránt megjelenik. A költő őszbe hajló vagy elhullajtott hajszálakból sző az egész kötetet átfogó hálót, az őszülés és a kopaszodás mint a testi reprezentáció változása a kompozíció egyik vezérmotívuma, legalább hat versben jelenik meg, különböző formákban.

A Bagatellek versei a szoros motívumhálózaton túl is párbeszédet folytatnak egymással. A már említett „topográfia” és „biopoézis” mellett ennek további eszköze lehet a homonim címadás (11. és 14., 25. és 35.), a vendégszöveg több költeményen átnyúló sajáttá szervesítése, mint például az 59–62. begatellekben, ahol egy esti ima négy sora nyer az intertextualitás révén önálló értelmet négy újabb költeményben. Az évszakok váltakozása is átfogja a kötetet. S az, ami a kötet egész szintjén lezáratlanságnak hat, az „évszakversek” közötti kohézió által merevíti télibe a szövegvilágot, felülírva a 45. bagatellben rögzített ciklikusságot. A versek beszélője fokozatosan leszámol a népdali könnyedséggel megidézett tavasszal (37.), a nyárral (39.), az őszt emelve identitásképzővé (84.). A kötet rendhagyó tagolású, a szövegek létrejöttét utólag magyarázó Utószó pozícióját tekintve nem zárja a kötetet, a Utószó után – a kiemelt, kötetzáró pozíciót még inkább fokozva – egy újabb vers áll. Az Utószó előtti utolsó két bagatell címe 100. Január és 101. Február. A maradék tíz hónap nélkül ez a megoldás akár csonkának is tetszhet, ám a kötetben korábban felépített linearitás ily módon záródik le. Távlatilag a folytatás lehetősége is nyitva marad. A Csiribik című kötetben felvázolt, Kikap, és elillan a tél optimizmusa már szintén elillant.

A Bagatellek a korábbi költői életmű egyes darabjait is újra mozgásba hozza. A Csontok című kötettel folytatott párbeszédre már többször utaltunk. A évszakos tagolás köré épül az első, Színmuzsika, fényvarázs című kötet is. A 85. (Ispiláng) című bagatellben a lírai énhez hozzáöregedő, a gyertyaláng kihunyására az ispiláng népetimológiájának „láng” utótagja által ráerősítő, kiszáradva pusztuló katáng motívuma már az első kötetben jelen van. Sőt, a négy sor a legutóbbi kötet kompozíciójában, önállóan is megállná a helyét: „Dermedt katáng törött száron / – ősszel virág, bimbó nyáron – / várja: tövéről leváljon, /szelek szárnyán égbe szálljon.” A 89. (A köd) előzményeit a Csiribikbe is átemelt, de eredetileg az 1984-es Vizesnaplóban megjelent, azonos című versben vélhetjük felfedezni. A 89. (A köd) azonban már csak kivonata, négy sorba tömörített esszenciája a korábbi A Ködnek, gyorsan rákötve annak záró elmúlás-motívumára.

A kötet nagyobb szerkesztői szigort is elviselt volna, a 102 vers rímei között akadnak fáradt, erőltetett megoldások (buldogok/boldogok) is, a rímkényszer olykor szótagkivetésre, indokolatlan archaizálásra vagy tájnyelvi megoldások használatára készteti a szerzőt. A Bagatellek kisebb (vélt) gyarlóságai ellenére is e szűk költői életmű erős darabja, mely a korábbi köteteket szintetizálva nyit újabb horizontokat a koncsoli poétikában.