Nem a győzelem a fontos?

Barátnőm, aki majdnem egy éve munkanélküli, el tudná mondani, mit jelent manapság munkahelyet keresni. Jó egynéhány pályázaton részt vett, mondhatjuk: ő a „gyakorlott pályázó”. Megpályázta már az összes létező helyet, amelyik valamennyire közel állt végzettségéhez, de sajnos soha sem járt sikerrel. Legutóbb egy állami hivatal egyik szekciójának vezető posztjára fente a fogát. Annak rendje s módja szerint benyújtotta az összes kért anyagot: életrajz, referenciák, kérvények, magyarázatok, öndicséret stb. Alaposan felkészült, s a kiírt napon megfelelő öltözékben, megfelelő make uppal jelent meg a válogató bizottság előtt. Lehengerlően jó válaszokat adott a feltett kérdésekre, miután a vizsga írásbeli részével is sikeresen elbírt. S mivel ő igazán tudja, hogy a bizottság az elért pontszámok alapján hozza meg a döntést, biztos volt benne, hogy megkapja a megpályázott helyet. A végeredmény azonban egészen más volt. Az az úr nyilvánult a „legjobbnak”, nevezzük XY-nak, aki már azelőtt is ennél a hivatalnál dolgozott, s karrierépítés címén úgy gondolta, megpróbál magasabb szintű beosztásba kerülni. Persze, az ötlet nem kimondottan az ő fejében született meg, hanem a hivatal fő-fője javasolta, hogy vegye át a már hosszabb ideje vezető nélkül álló szekciót. Mondván, valamennyire ismeri a szóban forgó tevékenységgel kapcsolatos kérdéseket, valamennyire jártas a hivatal ügyeiben, valamennyire azt is tudja, mi a hivatal küldetése, s remélhetőleg valamennyire meg tud birkózni az új feladatokkal. Olyan kockázatos idegent felvenni! Nem tudhatja az ember, mi lakik benne. S itt ez a jó ember, soha senkit nem bántott, nem is ostoba, ha igyekszik egy kicsit, el tudja majd látni az új feladatokat.

A megdumálást megegyezés követte. Természetesen mindez a nyilvánosság kizárásával történt. Az illető úr ugyanúgy benyújtotta a jelentkezését, s ugyanúgy részt vett a pályázaton, mint az összes többi érdeklődő. S mivel ő volt mindegyikük közül a „legsikeresebb”, természetes, hogy a szabad helyet ő kapta meg.

Csak akkor derült fény valami turpisságra, amikor barátnőm a fő-fő titkárnőjében volt gimnáziumi osztálytársát fedezte fel. Erre már a vizsga után került sor, amikor túltette magát az izgalmakon, s vígan elbeszélgetett az egykori kedves osztálytárssal. Aki pedig kedvét szegte azzal, hogy elmondta: ne nagyon számítson rá, hogy megnyeri a pályázatot. Mert ugyanis:

– Nekem már tegnap mondta a főnök, hogy hívjam be hozzá a szekció vezetőjét. Mondom neki, hogy ennek a szekciónak már lassan három hónapja nincs vezetője. Azt mondja: ne hülyítsem őt, hiszen az új vezető az XY úr. Már hogy lenne, mondom én, hiszen csak holnap lesz a pályázat. Aha, csak holnap, így a főnök. Na jó, akkor hívja be XY urat, aki holnaptól lesz a szekció vezetője.

Barátnőm enyhén szólva elszomorodott mindezek hallatán, s amikor nekem elmesélte a történteket, saját maga vigasztalására felidézte a régi mondást: nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Igen, ez így valóban érvényes, bár számára a győzelem is nagyon fontos lett volna.

Az egymást felfaló konkurenciaharcban valóban a győzteseké a világ. De mi lesz a vesztesekkel? A nagyszámú résztvevővel, akik törvényszerűen nem lehettek mind győztesek?

S mi lesz akkor, ha minden harcot úgy nyernek meg a „győztesek”, mint XY úr nyerte? Ilyen esetekben szólni kellene a nagyfőnöknek, hogy ha már elrendelte is, ki nyerje meg a versenyt, legalább jegyezze meg a dátumot, amikorra a pályázatot kiírták, s addig a napig ne titulálja nyertesnek a jövőbeli „győztest”. Mélyen hallgasson addig a percig, amíg nyilvánosságra hozzák a felvételi eredményeit, s tegyen úgy, mintha az egészhez fikarcnyi köze se volna. A naiv elszólások ugyanis könnyen eljutnak a munkahely falain túlra, mert a titkárnők esetenként jobb barátságban vannak a kívülállókkal, mint éppen a főnökükkel.