Nehéz a dolga a vers/prózamondónak. Ha felfedezik, évekig eleget kell tennie mindenféle elvárásnak. Egyrészt felkészítője irodalmi és előadói ízlésének, (gyakran nem éppen szelíden engedékeny) módszereinek, másrészt a versenykiírásnak: az utóbbi években két szöveget is magáévá kell tennie, ami – a tanulás mellett – nem kis teljesítmény (különösen a prózát tekintve).
Nehéz a dolgunk...
Nehéz a dolga a felkészítőnek. Először is fel kell fedeznie a tehetséget, aztán meggyőzni a gyereket, hogy vállalja a többletmunkát. Aki megélt már néhány kudarcot, nehezen áll kötélnek. Nem csoda, hogy a legtehetségesebbeket egyre nehezebb megnyerni (holott a sokéves munka talán végre gyümölcsöt hozna). Aztán szöveget kell találni, hiszen a felkészítőnek mégis nagyobb áttekintése van, többet olvas (!), mint a diákja. Ráadásul két szöveget is elő kell állítania! Amit a furfangos versenykiírók néha megfejelnek valami kikötéssel. (Emlékezetes elvárás volt néhány éve a kötelezően határontúli vagy éppen ’45 utáni szöveg.) A minden hájjal megkent felkészítő persze úgy választ, hogy majd az éppen aktuális fordulóban a zsűri bemutatása és a helyzetfelmérés (ugyan milyen lábbal kelhettek fel aznap reggel az egyes tagok) után az esélyesebb szöveget javasolhassa diákjának. A felkészítés pedig nemcsak „szakmai”, hanem lelki folyamat is, sikerre is, kudarcra is kell számítani, ami közös feldolgozást igényel (az utóbbi a rázósabb). Ha sikerül valami helyezést elérni, sőt továbbjutni (a díj ugyanis sok esetben nem garancia a továbblépésre), az egyfajta tanár-diák cinkos öröm, hiszen a vers- és prózamondó verseny nem áll a tantárgyversenyek megbecsültségi listájának élén. Az igazgató részéről gyakran elmarad az elismerő vállveregetés. (A felkészítő ezért végzi ezt a munkát ingyen. Az idén a szakköri tevékenység bevezetése lehetőséget jelenthetett a többletmunka honorálására, de hát a fejpénz kevés, hiszen szavalóból elég kevés van.) Hát még ha nincs helyezés.
Nehéz a dolga a zsűrinek. Egy-egy fordulón 4–5 órát kell feszült figyelemmel eltölteni, és harminc versenyző után emlékezni pl. az arcokra. Ez nagy erőpróba. Egy-egy zsűritag úgy gyakorolja az önfegyelmet, hogy rezzenéstelen arcot erőltet magára (így aztán szegény versenyző teljesen elbizonytalanodik), vagy éppen tenyerével szemét eltakarva firkálgat a verseny teljes ideje alatt. Ha túlélte a versenyt, felelősségteljes döntést kell hoznia. Sőt értékelni, ítélkezni a színvonalról, esetleg személyes véleményt mondani – őszintén, ám kíméletesen (nehogy a gyereknek elmenjen a kedve tőle). Fel kell dolgoznia a közutálatot azok részéről, akik nem jutottak tovább (és észérvekkel – ? – meggyőzhetetlenek). Időnként pedig verseny közben (!) egyéb ügyes-bajos dolgait is el kell intéznie (milyen jó, hogy a távközlési technika ezt már lehetővé teszi). Kerületi szinten már elég nagy a tét, a lokálpatrióta zsűritag szíve esetleg hazahúz. Az országos versenyen pedig fel kell dolgoznia, hogy a szervezők hajlamosak megfeledkezni különböző előadói díjairól, s nem hagyják szóhoz jutni egy önálló műsor erejéig. Hogy ebben az esetben egészséges exhibicionizmusról van-e szó vagy inkább a dupla gázsiról... (Honorárium egyébként csak az országoson várható, az alsóbb fordulókban jó esetben is csak az útiköltséget térítik.)
Nehéz a dolga a szervezőnek. Az egyes fordulókat más-más szervezet vállalja, ami nem lenne baj. Csakhogy az egyes fordulók között szinte alig van kommunikáció. A különböző formájú jelentkezési lapok nem zavaróak, az viszont igen, ha nem jutnak el a következő forduló szervezőihez. (Előfordult, hogy egy körzetnyi ember nem kapott meghívót az országos döntőbe. A dolog különben felettébb gyanús. Sőt olyan – még felháborítóbb – eset is gyakran megtörtént, hogy a kerületi versenyre besétált valaki az utcáról azzal, hogy versenyezni fog, és versenyzett is, holott a járási fordulóban részt sem vett.) Szervezés szempontjából a döntő a legnehezebb, hiszen ott a szállás-étkezés miatt szinte vérre megy a dolog, és persze szegény szervező nem tehet arról, hogy egyetlen versenyzővel a felkészítőn kívül a fél rokonság ellátogat a rendezvényre, sőt térítésmentesen igényt tart ezekre az előnyökre, a tartózkodóbb, de később érkező versenyző pedig hoppon és éhkoppon marad. (Az utóbbi években szerencsére már nem kell ilyesmitől tartani.)
Vas Ottó félig komoly, félig humoros szójátékával élve: újra itt a lóverseny. A szavalóverseny, aminek mélységeit és magasságait megtapasztalhatja, aki évek óta – különböző minőségben – részt vesz rajta. Tudjuk mi vár ránk, mégis évről évre belevágunk, mert jó dolog újabb és újabb szövegek után kutatni, izgulni a versenyen. Zsűrizni is jó. Találkozni. Tanulni, tapasztalni. Jó dolog titokzatos és eleven kapcsolatban lenni az irodalommal. És felülkerekedni az előző évad bosszúságain.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.