„Ne félj: e sziget telistele hanggal”

Ezra Pound egy híressé vált megfogalmazása szerint az irodalom Homérosz óta jelen ide?jű. És ez alighanem így van a többi művészeti ággal is, hiszen az értelmezés játékai a mindenkori befogadó szellemi horizontja és előítéletei függvényében bontakoznak ki. Van-e értelmező átjárás a művészeti ágak közt, s mi zajlik le, amikor valamely festmény, kép, zene vagy irodalmi alkotás egy másik művészeti közeg „marta?léka” lesz? Létezik-e egy ilyen sokszor átláthatatlan interakcióban valami többlet, vagy inkább afféle kisemmizésről van szó? Megőrződik-e a felhasznált alkotás önazonossága?

Szegedy-Maszák Mihály tudományközi kutatásait összegező könyvének egy jelentős tárgykörét a fenti kérdések jelzik. És mindenekelőtt az a kutatói dilemma, mely folytonosan ott vibrál a szövegek fölött, s az emberben alapvetően rejlő reneszánsz (nem romantikus!) kíváncsiságot és párbeszédéhséget termékenyen szembesíti a minduntalan kísértő, a polihisztorlét lehetetlenségéből fakadó „felületesség” rémével. De vajon mindenkoron az alaposan lehatárolt tudományterületek terminológiai és módszertani felvértezettségével közeledünk-e csupán a műalkotásokhoz, amikor „tudományos” megnyilatkozásokra ragadtatjuk magunkat? Szegedy-Maszák valamennyi tanulmányának olvasásakor az a meggyőződésünk alakul ki, hogy a művészetek szétválasztása valamiféle eredendő téveszmén alapuló bűn?tény, az isteni harmónia megszegése, az antik hübrisz maga, Minerva széttrancsírozott birodalma. Hogy is lehetne másként látni, olvasni, hallgatni, mint hogy ez a tevékenység ne irányulna eleve az antik értelemben vett arsra, melybe minden művészet mellett még a kéz??művesség és például (gondoljunk Ovidiusra) a szeretkezés is beletartozott? A kötet szövegeiből egyre világosabban derül ki, hogy a kultúrtörténet tele van nagy határátlépőkkel és kisajátítókkal: az Ezra Pound zenekritikusi tevékenységéről szóló írás erre jó példa, de a könyv többi főszereplője – Csontváry, Wagner, Debussy, Britten, Shakespeare, Kosztolányi, Henry James, Bartók – is bátran előszámlálható. Lehetséges-e az, hogy egy viszonylag gyenge irodalmi mű a zene révén mégis a közgondolkodás eleven része marad, illetőleg fordítva? S ha mindkettő lehetséges egyidejű?leg, létezik-e kanonizálható szabályrendszer?

Különösen hatásosak azok az elemzések, melyek az értelmezés történetisége és a mű önazonossága közti viszonyokat taglalják. A mindenkori használat egyik sarkalatos pontja a mű?fordítás, s ezen belül a szószerintiség (mely a zenében a kottahű előadásmód párhuzama) babonája. Minden átváltozás vagy átváltoztatás végső soron fordítás, s így talán nem túlzás azt állítani, hogy a fordítás vizsgálata egyben az egyik legfontosabb létértelmezési metafora vizsgálata is.

E rovat keretei meglehetősen szűkek ahhoz, hogy akár egyetlen írás gondolatmenetébe is bepillantást engedjen, s az a végtelen gazdagság és sokszí?nűség, mely e kitűnő könyv lapjait uralja, csak halovány színekkel jelezhető.

A Szegedy-Maszák Mihály életművéből készült könyvsorozat minden bizonnyal a Kalligram Kiadó egyik legjelentősebb tudományos vállalkozása, s ezt már a legelső kötet, a szó, zene, kép hármasság jegyében fogant, kitűnő arányérzékkel összeállított, rendkívüli tudományos apparátust mozgósító, ugyanakkor pazar magyarsággal és reneszánsz fantáziával megírt „ka?landkönyv” is bizonyítja. „Ne félj: e sziget telistele hanggal”, képpel és szóval, folytathatnánk Calibán megidézett szavait, „mulattat és nem árt”.

(Szegedy-Maszák Mihály: Szó, kép, zene. A művészetek összehasonlító vizsgálata, Kalligram, Pozsony, 2007.)