Nagy játék volt ez, nagyításban

Ikonikus színésznőjével, Monica Vittivel 1960-ban, a cannes-i filmfesztiválon együtt örülhettek a zsűri különdíjának, amellyel A kalandot jutalmazták. A film főszerepét természetesen Monica Vitti alakítja.SITA/AP-felvételekWenders ugyan nem nyújtott segédkezet, és nem kísérte el, mégse ment egyedül. Vele tartott a modern film másik nagyhatású mestere, az ugyancsak hétfőn elhunyt Ingmar Bergman. Ritkán adódik: hogy két ilyen egyéniség, akiknek életükben jót is osztott, meg ki is osztotta őket a kritika, s akik utolsó két évtizedüket csendben, a filmkészítéstől és a közélettől visszahúzódva élték (Antonioni 1985-ben agyvérzést kapott és lebénult), egyszerre ballagjon el. „Fény” és „fagy” távozott ugyanazon a napon: a nagybeteg, kommunikációra alig képes mediterrán filmes mohikán mellé egy északi mogul szegődött égi útitársul.

Egy szerelem történetéről kezdett mesélni Antonioni 1950-ben, első filmjével. Majd A kalandban, Az éjszakában – a szerelem arcainak nyitogatásával – az érzelmi lét megfejtett titkait tartogatta utolsó üzenetének is. A már említett „kései” Felhőkön túlban egy titokzatos szép lány nyomába ered, végigköveti a kisvároska romantikusan ódon utcácskáin, hogy leszakítsa, mint egy frissen nyílt virágot. De a virág másnapra eltűnik: maga magát szakítja le, vagyis véget vet életének. A vágyott tiszta szerelem utolsó hajtása ez. Pontosabban utolsó előtti. Ugyanis a még későbbi, 2003-ban Steven Soderbergh és Wong Kar-Wai társaságában ő is készített egy epizódot az Eros című filmantológiához. Egy kiégett, negyvenes házaspár bolyong a tengerparton, és próbálja felizzítani az otthon kihűlt melegét. Lassan építkező fájdalmas vizuális vallomás ez arról a vesztett csatáról, amelyet már nem harcolhatunk meg újra. Egy megkésett „nagyításkísérlet” ez, amelyben Antonioni visszaréved, s a kihűlt, kiégett, felszínes érzelmek kinagyított ábrándképében keresi az egykor volt izzást. Egy utolsóként felütött teniszlabda, amellyel az igaz szenvedély illúziója száll most már a felhőkön túl. S mi ábrándozó-hitetlenkedő tekintettel követjük messze szálló ívét...

Igen, ez volt az ő nagy dobása. A kultuszfilmmé magasodott Nagyítás 1966-ból. Az illuzionisztikus-misztikus mozgókép felülmúlhatatlan darabját teremtette meg vele Antonioni. Remekmű ez az opus képről képre, kockáról kockára. Remekmű csendjeivel és idegtépő zajaival. Megtévesztő gesztusaival. A művészet erejéből fakadó, óriási erőket mozgósító hatalom összetevőinek képi diagnosztizálásává vált a Nagyítás, amely egyben a művészet kapcsolódásairól általa felállított kórkép kóros meghamisítására tett leleplező kísérlet is. A Nagyítás a hatvanas évek Londonjának szabad légkörében bonyolított sejtelmes szerelmi-bűnügyi történetet mesél el a művészet erejéről, amely – a film végén tálalt tanúság szerint – a média által manipulálható labilis híd valóság és illúzió között. Megtévesztések lehetőségével teli tartomány. Amely – a Nagyítás konkrét példájával – gyilkosságot vagy szerelmi idillt rejt, attól függően, hogyan nyitogatjuk-emelgetjük a megismerés korlátait: avagy mennyire engedjük magunkat befolyásolni az igazság megismerésében, s mennyiben vagyunk vevők a realitás elferdítésre.

A film főhőse, Thomas, a menő fotós a ligetben szerelmespárt kap lencsevégre, ám amikor előhívja, és kinagyítja a képeket, a felvételeken gyilkosság nyomait véli felfedezni. Megjelenik a fotókon megörökített titokzatos fekete nő, Jane, és még nagyobb sejtelem lengi be a vizuális mágia (a művészet) „barlangját”, a valóságkulisszákat meghamisító-manipuláló fotólabort. Mit higgyünk, hihetünk valójában a különféle közegekkel közvetített igazságról? A záró kockák adnak erre lehetséges választ.

Az utolsó epizód helyszínére távolról, hosszú úton érkezünk. Hangokat hallunk, míg eljutunk egy drótkerítéshez. Odabent teniszpálya. Fiatalok teniszeznek. Thomas nézi őket. A játékosok lendítik az ütőket. Összeszedett erővel belesuhintanak az ütésbe… De a meccshez nem használnak labdát. Aztán az egyik játékos üt egy óriásit. Ront. A (nem létező) labda túlrepül a kerítésen. Valahol egy távoli ponton landol. A mozdulatlan játékosok a kerítésre tapadó Thomastól kérnek némán segítséget. A fiú tanácstalan. Szuggerálják őt, szaladjon már a labda után, s dobja vissza. Alig várjuk a mozdulatot, hogy eltávolodjon a kerítéstől. Mintha hipnotizálna a film. Erőt ad, hogy lendítsük lábunkat… Thomas megfordul, elindul a (nem létező) labdáért.

Nagy játék volt ez Antonionival.