Mundruczó és a Makropulosz-test

Akkor, amikor Mundruczó rendezését, A Makropulosz-ügyet a világ legrangosabb szakmai díjára, International Opera Awardsra jelölték a világ vezető kritikusai és intendánsai. Többek között a Sunday Times, a Daily Telegraph, a The Times, a Financial Times, a The Australian, a kínai Opera magazin és az Opernwelt vezető zenekritikusa döntött arról, hogy az antwerpeni Janáček-bemutatónak helye van a 2016-os év hat legjobb új produkciója között. A kategória győztese ugyan a Metropolitan Opera előadása lett – Kaija Saariaho kortárs finn zeneszerző L'Amour de Loin című műve Robert Lepage rendezésében –, de maga a jelölés is nagy fegyvertény, magyar rendezőt sosem ért még ez a szakmai megtiszteltetés.

A sors fintora, hogy mikorra a Mundruczó Kornél jegyezte operabemutató nemzetközi hírű produkcióvá vált, jószerével ki is futott: a stagione rendszerben működő antwerpeni operatársulat az intenzív próbafolyamat után letudta az előadások tervezett sorozatát. A brünni Janáčekfesztiválnak köszönhető, hogy a múlt hétvégén mégis láthattuk A Makropuloszügyet.

Brünnben élő kultusza van Leoš Janáčeknek (1854–1928), a nagy nemzeti klasszikusok panteonjába tartozó cseh – illetve itt, helyben inkább: morva – zeneszerzőnek, és az sem mellékes, hogy a város komoly lehetőségként tekint a kulturális turizmusra, mindenekelőtt Bécs közelségével számolva. A nemzetközi Janáček-fesztivált kétévente rendezik meg (az idei a hatodik évfolyama), a program pedig alapvetően arra törekszik, hogy bemutassa azokat az interpretációkat, amelyek a szerző életművét átemelik a 21. századba. Izgalmas a kép, hiszen – hogy csak a színpadi műveknél maradjunk – Janáček irodalmi alapok nyomán született, filozofikus és erkölcsi kérdéseket feszegető zenedrámái szinte kiáltanak a mai rendezői operai megközelítés után, miközben a szerző modernista zenei törekvései mind a mai napig formabontó erővel hatnak. Nyilván nem véletlen, hogy a Janáček Brno 2018 fesztivál műsorából – bár minden belesorolt produkció különleges színt képviselt a maga jogán – a Robert Carsen által színpadra álmodott Kátya Kabanova mellett éppen A Makropulosz-ügyet kísérte kiemelt érdeklődés.

Mundruczó Kornél alkotótársaival együtt totális, sűrű szövetű színházi élményt teremtett, gazdag jelentésű színpadi képekkel, hatásos fénykoreográfiával, filmes utalásokkal, miközben rendezése egyszerre (re)konstruálta és apró gesztusokkal dekonstruálta is az operahagyományt. A nyitány és a finálé között végig recitatív zenemű dokumentarista bírósági drámaként indul, majd fokozatosan fókuszt vált, és lételméleti kérdések nyomába indul. Középpontjában, abszolút főszereplőként Emilia Marty (alias Elina Makropulosz, alias EM) áll, akinek a neves svájci szoprán, Rachel Harnisch kölcsönzött meggyőzően hangot és testet. Ez utóbbi – a test, a test mint objekt, a test mint ikon, a test mint anyag – a produkció kulcsa. A Prusok és Gregorok közel évszázados örökösödési perének végén deus ex machinaként megjelenőoperadívamárkezdetbenisalig emberszerű: a feszes „motoros öltözék” mintha csak a szétbomló matériát volna hivatott összetartani, ám a katatón rángások kikezdik ezt a keretet. A férfiakban egyszerre ájult imádatot, elemi vágyakat és valami megmagyarázhatatlan, fagyos idegenségérzetet keltő test fokozatosan, a szemünk láttára csupaszodik le és válik egyre életszerűtlenebbé: androgün babává, hámló múmiává, széthulló anyaggá. Olyan entitássá, amely alapvetően kívül áll a mi világunkon. Ezatöbbmintháromszázéves,kihűlt, sem halni, sem élni nem képes entitás szembesíti a kisszerű emberi közeget a fájdalmával: boldogok azok, akik a halál tudatában élik az életüket, akikhez minden olyan közeli, hogy még van értelme… A fináléban ez az, ami valóság – minden más árnyék, és a világ szövete bomlik fel.