Most nem állít, hanem kérdez

Hogy kerültél a csapatba?

A Vekker Műhely alaptagjai lányok, de az előadásokban szükség van néha fiúkra is. Most engem szólítottak meg, és örömmel mondtam igent, mert kíváncsi voltam erre a fajta munkára. Régóta ismerjük egymást amatőr színházi berkekből. Az utóbbi időben a komáromi Marianum színjátszó csoportját vezetem, de mivel most egyéves szünetet rendeltem el magamnak, felszabadult egy kis időm. Azért is érdekes kihívás ez számomra, mert nagyon régen álltam már színpadon.

A nyitrai egyetem matematika-fizika szaka mellett a budapesti Színművészeti Egyetem drámapedagógia szakát is elvégezted. Mi vonzott oda?

Igen, matematikát és fizikát tanultam, de az egyetemi színjátszó csoportnak köszönhetően már az első évfolyamban megfertőződtem a színházzal. Amikor az alapító csoportvezető, Miklós László lediplomázott, én lettem a csoport rendezője. Közben kiderült, hogy lehetőségem van az egyetemen maradni doktori képzésen, és az a néhány év a színjátszó csoportban is rendkívül intenzív, hasznos időszak volt. Többször én voltam a műsorvezetője és egyik szervezője az Imprófesztnek is, ahol vállalkozó kedvű kis csapatok rögtönzési feladatokat kaptak. 2006-ban jelentkeztem Budapestre drámapedagógia szakra, és mire ott végeztem, már matek- és fizikatanárként dolgoztam Gútán, a Nagyboldogasszony Egyházi Gimnáziumban.

A Vekker Műhely osztálytermekben, osztályközösségeknek játszik. Miben különbözik ez a forma a drámapedagógiától, illetve a hagyományos színháztól?

A drámapedagógia tulajdonképpen pedagógiai módszerek gyűjteménye. Egy nevelési mód, azoknál a tantárgyaknál a leghatékonyabb, amelyek a lelket nemesítik, azaz nem a kognitív területekre hatnak. A diák belelép egy szerepbe, amelyen keresztül megért valamit. Azaz nem saját magát képviseli egy szituációban, hanem belebújik egy karakter bőrébe. Nem kell, hogy ennek produkcióhangulata legyen vagy nézők legyenek jelen – az egész egy csoporton belül történik. A képzeletbeli skála másik végére tenném a színházat, ahol produkciókészítés a cél, adott az előadó, a befogadó és a tér. A színház ráadásul általában állít valamit. Lehet vele egyetérteni, lehet vitatkozni vele, de a befogadó csak kivételes esetekben léphet be az előadásba. A színházi nevelés valahol a skála közepén helyezkedik el. A Vekker Műhely egy történetet visz a gyerekeknek, akik adott pontokon beszállhatnak a játékba. Néha azért, hogy mélyebben átéljék a konfliktust vagy egy szereplő problémáit, máskor kifejezetten döntéshelyzetbe kerülnek.
 

Gondolom, neked is új volt ez a szerepkör, nem csak a gyerekeknek.

Igen, mert az eddigi amatőr színházi produkcióimban állításokat fogalmaztam meg, most viszont kérdéseket teszek fel. A foglalkozás végén tulajdonképpen ott hagyunk egy gyerekcsoportot és az osztályfőnöküket egy csomó nyitott kérdéssel. Mintha feldobnánk egy teniszlabdát, amelyet nagyon sokféle irányba lehet ütni. A leütés gesztusa az osztály kezében van, és jó esetben osztályfőnöki órákon fejeződik be az, amit mi elkezdünk egy 90 perces foglalkozással. A színházi nevelés nem keverendő össze a tantermi osztályszínházzal, amikor színészek látogatják az iskolákat kész előadásokkal. Ott ugyanis csak a tér szokatlan, a befogadó és az előadó viszonya ugyanolyan, mint a hagyományos színházban. Még akkor is, ha utána közösen megbeszélik az előadást. Nekem is sokáig kellett szoknom, hogy több nyitott kaput kínálunk, mint választ. Eleinte kicsit féltem is tőle, de most már kifejezetten hasznosnak, élvezetesnek tartom ezt a munkát, ami ráadásul pedagógusként is visszahat rám. Igaz, hogy én gimnáziumban tanítok, a Ne csukd be a szemed! című előadás pedig hatodik-hetedik osztályosoknak szól, de sok új tapasztalattal ajándékoz meg a viselkedésmechanizmusok szintjén.

Például?

Megfigyelhetem, hogyan reagál mesterségesen kialakított, ám a való világot leképező helyzetekre az osztály mint közösség, és benne az egyén. Egészen érdekes dolgok befolyásolhatják az adott előadás hangulatát, például az osztályközösség pillanatnyi állapota, az, hogy belevetik-e magukat a közös játékba, vagy passzívabbak, de látjuk rajtuk, hogy gondolkodnak közben. És bizony az is előfordul, hogy valaki remekül kamuzik. Tudja, milyen választ vagy viselkedést várunk tőle, mi a társadalmi szempontból elfogadott reakció az adott helyzetben. Vagyis nem a saját véleményét közvetíti, hanem a „jól fésült”, európai elvárást teljesíti. Aztán egy másik helyzetben esetleg lelepleződik.

Tehát minden foglalkozás más egy kicsit?

Ez azért egy szabályozott forma, nem improvizatív színház, tehát hatalmas különbségek nincsenek az egyes foglalkozások között. Apró nüanszok azonban előbukkanhatnak. Mondok egy példát. A foglalkozás bizonyos pontjain játékokat játszunk az osztállyal. Természetesen szereplőkként, vagyis a történetbeli osztályfőnökük irányításával játszanak, ketten pedig gyerekként veszünk részt a dologban. Ez a nézőpont számomra rendkívül érdekes. Kiderül például, hogy az adott közösség van-e már olyan szinten, hogy a fiúknak nem gond megfogni a lányok kezét vagy egy csapatba kerülni velük. Kiskamaszok között ezek elég kényes dolgok, amelyek ugyan nem befolyásolják a történet előre haladását, a gyerekek döntéseire és az utólagos beszélgetésre viszont hatással lehetnek.

Hogy tetszik a tanároknak, azaz a kollégáidnak ez a forma?

Ahol eddig jártunk az előadással, ott általában tudták, mit takar a színházi nevelés fogalma, mert már megfordult náluk a Vekker Műhely. Úgy vettem észre, nyitottak, érdeklődők. Február végén lesz egy fontos jelenésünk a Komáromi Pedagógiai Napokon, ahol tanárok előtt játsszuk el a Marianumban egy osztállyal a Ne csukd be a szemed! című előadást, utána pedig beszélgetünk róla. Lassan telik a naptárunk, és örülök, hogy igény mutatkozik arra, amit csinálunk.