Mit szóljon mindehhez a szerencsétlen áldozat?

Kaptam egy idézést az egyik pozsonyi járás városi rendőrségétől. A levélben feltüntetett paragrafusok alapján megtudtam, hogy valamilyen közlekedési kihágást követtem el, s ha nem én, akkor valaki más a családomból, aki szintén használja az autómat. Tilosban való parkolásról volt szó, s mivel biztos voltam benne, hogy nem parkoltam tilosban a szóban forgó városrészben, s ugyanezt állította családom többi autós tagja is, s mivel nekik maradéktalanul hiszek, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben az idézés körül. Nem kellett különösen törnöm a fejem, hamar eszembe jutott, hogy még tavaly novemberben ellopták az autónkról a rendszámtáblákat. Ezt még aznap bejelentettük a rendőrségen, s új rendszámokat kaptunk, s természetesen új műszaki igazolványt. A régit bevonták, megsemmisítették, s a központi nyilvántartásba bejegyezték a változást – a nevem mellé az új táblán szereplő rendszám került.

Nos, eszembe jutott az a bizonyos novemberi reggel az összes kellemetlenségével együtt, s a rendőri idézést nézegetve arra gondoltam, hogy bizonyára valaki a tőlünk lopott rendszámtáblákat használja egy ugyancsak lopott autón. Ami viszont nem fért a fejembe: mindehhez műszaki igazolványa is kell, hogy legyen az új tulajdonosnak. Azt pedig minden bizonnyal csak rendőri segítséggel szerezhet (hacsak nem hamisítványt használ az illető, amit viszont a rendőri ellenőrzések során le kellene leplezni!). Nem, nem, ez mégis csak lehetetlen. De az is lehetetlen, hogy engem zaklassanak a régi rendszám miatt, amikor azt a szemem láttára törölték ki a nyilvántartásból, s az új számot írták be helyette. Mégse lehet, hogy a rendőrség ennyire slendrián munkát végezzen! Egy pillanatra kétségbe vontam családom szavahihetőségét, de aztán mégis szeretteim megbízhatósága mellett döntöttem. Feltárcsáztam a levélben megadott telefonszámot. Persze, így nem kaptam pontosabb tájékoztatást a kihágásról. A szolgálatos rendőr csak annyit árult el, hogy a kihágásokat fényképekkel vagy más dokumentumokkal bizonyítják, úgyhogy az elkövető semmiképpen sem bújhat ki a felelősség, s az ebből következő büntetés alól. Ha tehát beidéztek, akkor az „ezer” százalékig azt jelenti, hogy ludas vagyok a dologban. A rend őre a világért se nézte volna meg az én „ügyemet”, mert hogy százával sorakoznak az asztalán az ilyen levelek, de annyit elértem nála, hogy hamarabb is fogad, s nem kell bizonytalanságban várnom az idézésben kitűzött napig.

Még aznap elmentem a megadott címre, s felkerestem az illetékes rendőrt. Az asztalán „halmokban álló” legfeljebb 20 levél között pillanatok alatt megtalálta a rám vonatkozó írást. Természetesen azonnal kiderült, ami már régebben megfordult a fejemben: egy fehér autót (a mienk sötétzöld) ábrázolt a digitális kamerával készített fénykép. Az autó valóban tilosban parkolt, s nem is egyszer! Az én rendszámtáblám is szépen látszott rajta. Rögtön elkezdtem a mondókámat: tavaly novemberben... Felmutattam az eset bejelentéséről szóló írást is. A rendőr mindent megértett, sőt együttérzett velem. A fejét csóválva sopánkodott: „Ha tudná, hány ilyen eset van! Disznóság! Mi meg, ugye, magácskát zaklatjuk. S ezzel még nincs vége. Még számíthat néhány kellemetlenségre.”

Csak otthon kapcsoltam, hogy mindezeket nekem kellett volna mondanom – jól felháborodva. De a bőbeszédű rendőr sehogy se engedett szóhoz. Ráadásul biztosított felőle, hogy ő majd jelenti az állami rendőrségnél az esetet, s reméli, nem lesz több kellemetlenségem miatta. „De nem garantálom!” – tette hozzá.

Jobban szemügyre véve a fényképeket, rájöttem, hogy az autó minden esetben majdnem ugyanazon a helyen állt. Ezt figyelmébe ajánlottam a rendőrnek is: jó lehetőség arra, hogy elkapják a pasit, aki az én rendszámtábláimmal furikázik, s van pofája kihágásokat is elkövetni. Javaslatomra a rendőr meglepően reagált:

– S ugyan, mondja, azzal mit érnénk el, ha elkapnánk?

– Hogyhogy mit érnének el? – kérdeztem vissza. – Mi kell még ahhoz, ha valaki lopott rendszámokkal közlekedik?

– Ugyan, asszonyom, az ilyen alak bármit összehordhat: hogy vette, ajándékba kapta vagy találta! Bármit mondhat nekünk.

Na, itt szó szerint megállt az eszem. A lélegzetem is. Csak fogtam az irataimat, s indultam. Szóval a bűnöző „bármit mondhat”. És erre mit mondjak én? Az áldozat, akit megloptak, akinek a lopás helyrehozatala idejébe, pénzébe és fáradságába került, s akit a rendőr szimbolikusan vállon vereget: szegénykém, hogy kitoltak magával!