Mit olvas Kovács Attila iszlamológus, vallástörténész?

Ahogy az Ezeregyéjszaka meséiben áll: „az ember az, akinek története van”. A történetek maguk az emberek és maguk az élet. Ezért a történeteket mesélni kell, de mivel még a legjobb mesélők sem lehetnek mindenütt, és nem élhetnek örökké, ezért a történeteket könyvekbe foglalják. S mint azt a nagy mesélő, Stefan Zweig olyan találóan leírta: „könyveket csak azért alkotunk, hogy önnön lélegzetünkön túl embereket kapcsoljunk magunkhoz, és így védekezzünk minden élet kérlelhetetlen ellenfele, a mulandóság és feledésbe merülés ellen”. Történeteket mondunk, hallgatunk és olvasunk, hogy tudjuk, és mások is tudhassák, kik vagyunk. A történetek vernek hidat az egyes embereket elválasztó szakadékok közé. Én ezért olvasok, és persze vannak olyan mesélők, kiknek a történeteit különösen szívesen olvasom. Mario Vargas Llosa az egyikük. Persze mindenekelőtt a regényei, a bennük mesélt történetek ereje és varázsa. De Vargas Llosa most kilépett a „fikció erdejéből”, s A látványcivilizáció címmel egy esszékötetet jelentetett meg. Nagy érdeklődéssel fogtam bele, és nem kellett csalódnom. A perui író kíméletlen kritikával, s találóan írja le és magyarázza meg azokat a folyamatokat, melyek manapság meghatározzák az emberi civilizáció alakalusát. Például azt, hogy váltotta fel a műkritikát a reklám, az erotikát a pornográfia vagy a társadalmi felelősséget a populizmus. Egy ritka tiszta és racionális hang a hatásvadász hőbörgés tengerében. Ha valaki kíváncsi rá, milyen világban is élünk, úgy feltétlenül olvasnia kell Vargas Llosa esszéit. Ezt, és persze mást is. Egy másik könyv, ami a témában született az olasz író, Umberto Eco utolsó esszékötete, a sokatmondó „A butaságtól az őrületig: jegyzetek a folyékony civilizációról” címmel. Ezt is el szeretném olvasni, mert olvasni kell.