Minőségben mindig a maximumot

Végzett már néhány legendás osztály a Rákóczi úti intézményben. Hetvenháromban Kútvölgyi Erzsébet, Egri Márta, Szalay Edit, Kalocsay Miklós, Farády István és a többiek osztálya. Tíz évvel később Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Méhes László és társaik. Kilencvenötben Anger Zsolt, Fekete Tibor, Hajdu Steve, Kamarás Iván, Schell Judit, Marozsán Erika. Színészi diplomájuk átvétele óta nem álltak újra össze soha. Ketten-hárman találkoznak ugyan különböző produkciókban, de azon a címen, hogy ismét együtt a régi osztály – nem. Sem az egykori tanáraiknak, sem nekik maguknak nem sikerült összeterelni az egykori csapatot, vizsgaelőadásaikhoz hasonlóan létrehozniuk egy új produkciót.

Egyetlen osztály fogott össze úgy, hogy megtartották, amit ígértek. Mégpedig azt, hogy évente tükröt állítanak maguk elé, amelyben mindenki megnézheti magát – a múló időben, kapcsolatai rendszerében, emberi valójában. Hogy milyen volt, és milyen lett. Hogy ki volt, és ki lett. Hogy mennyit változott. Hogy mennyit érett. És hogy mennyit ér a színpadon kimondott szava. Mekkora annak a súlya.

Máté Gábor 1999-ben indított osztályt Horvai Istvánnal. Tizennégy növendékük (öt lány és kilenc fiú) 2003-ban végzett, s csupán egy lett közülük pályaelhagyó. Tizenhárman folyamatosan űzik mesterségüket. Színházban, filmben, televízióban. Ki itt, ki ott, ki mindhárom helyen. Tehetségük megkérdőjelezhetetlen. 2004-től minden évben összeálltak egy nyári bemutató erejéig, 2007-től azonban tizennégy éven át a saját életükből, örömeikből, kínjaikból, szerelmeikről, szakításaikról szóltak az előadások.

A darabok címében is az ő nevük szerepelt. Így jött létre a Kovács Patrícia, a Mészáros Máté, a Szandtner Anna, a Máthé Zsolt, a Járó Zsuzsa, a Czukor Balázs, a Péter Kata, a Vajda Milán, a Száraz Dénes, a Gál Kristóf, a Fenyő Iván, a Dömötör András, a Mészáros Béla és a Jordán Adél című produkció.

Páratlan vállalkozás volt ez a szakmában. Igazi raritás. Várva várt esemény a színházi életben. Minden alkalommal óriási színpadi robbanás a nyárban.

Az AlkalMáté Trupp különleges sorozata – és ezt túlzás nélkül állíthatjuk – színháztörténeti eseménnyé nőtte ki magát. Kultikus rangot nyert. A közös alkotásra minden résztvevő valahogy úgy tekintett, mint életük folyamatos terápiájára. Hogy ki lesz a következő előadás főszereplője, kinek a történetei, traumái, kalandjai kerülnek színre, azt minden alkalommal sorsolással döntötték el. Kalapból húzták ki az illető nevét. A többiek pedig – közös emlékeik alapján – megírták, összeállították a „műsort”. Olyan volt minden előadás, mint egy izgalmas kibeszélő show, amelyben mellékessé váltak a titkok, a tabuk, az addig nem tisztázott egyéni problémák. A sorozat tavaly nyáron ért véget. A társulat dallal búcsúzott egymástól és a közönségtől.

Televíziós felvétel nem készült az előadásokról. Nagy kár. DVD-sorozatra sem számíthatunk. Ezt is sokan sajnálják. Az AlkalMáté Trupp produkcióihoz hasonlót ugyanis eddig sosem láthattunk. Minőségben a maximumot hozták. Szerencsésnek mondhatja magát, aki mind a tizennégy előadáson ott lehetett, és percről percre élvezhette ezt a pompás, felkavaró, őszinte, gazdag élményanyagra épülő játékszériát.

Erről a csapatról, erről a kivételes osztályról, ezekről a negyvenesekről, az ő előadásaikról írt könyvet AlkalMáté Trupp – Élveboncolás közönséggel címmel Gyárfás Dorka és Somos Ákos. Mindketten újságírók, mindketten remek kérdezők, és mindketten a színház felől érkeztek. Tizenöt interjú (a csapat összes tagjával, még azzal a kettővel is, akik aztán nem vállalták a színpadi élveboncolást), az első az osztályvezető tanárral, majd sorra, egymás után a mára kiforrott művészekkel, a végén, egyfajta bónuszként pedig a háttércsapat három tagjával. A katarzist kiváltó társaság két tagja, az érsekújvári Száraz Dénes és a Jake Gyllenhaal mellett is helyt álló „bőrnyakú”, Fenyő Iván ebben a könyvben beszél először arról, hogy miért nem vett részt ebben a „lemeztelenítő játékban”, és hogyan emlékeznek azokra a társaikra, akik ezt minden pardon nélkül bevállalták.

„Valószínűleg ez a sorozat az alkotópályám egyik csúcsa, ha nem a csúcsa – állítja Máté Gábor. – De érzelmileg is sokat jelentett: jólesett valamiben részt venni, ami láthatóan sokat adott az embereknek. Jó volt évente együtt dolgozni azokkal, akiktől végül messze sodort minket az élet… Tehát megvannak a szakmai örömeim a dologban. És azt remélem, ez a sorozat egyfajta lenyomata is annak, hogy valamit talán jelentettem a tanári pályán. Valamiféle visszaigazolás. Cáfolata a sok rágalomnak, amit az SzFE lerombolása kapcsán ránk szórtak.”

Igazolás, de még inkább egy szívmelengető tanúvallomás volt az is, amikor 2020. augusztus 5-én Máté Gábor „őrködött” az egyetemen, amelyet elfoglalva tartottak a hallgatók, így tiltakozva a kormány döntése, a teljes átalakítás és az egyetemi autonómiára fittyet hányó új vezetés ellen. Egykori és jelenlegi tanítványai este tíz után közösen énekelték: „Elmúlik sok, szép kis jelen.”

Értékes emlékkönyv e csaknem háromszáz oldalas kötet. Jó, hogy megszületett. Megőriz tizennégy szépséges estet.

A szerző a Vasárnap munkatársa