Mindent a szemnek

A Pressburger Fight Club ugyanis Imi pozsonyi éveire fókuszál – arra, hogyan lett a város legjobb utcai harcosa, hogyan védte a zsidókat, amikor már nem volt tilos agyba-főbe verni őket sötétedés után, és hogyan vívott ki magának emberként is egyre nagyobb tekintélyt a politikailag összezavarodott, hőbörgő szlovák suhancok között.

Amióta a P. O. Hviezdoslav Színház hivatalosan is városi teátrum lett – azaz nem oly régóta –, prioritásként szerepelnek a műsortervükben a jelentős pozsonyi személyiségekről szóló darabok. Mivel nincs túl sok ilyen darab, íratnak maguknak.

Ezt a művet egy Agda Bavi Pain nevű, török felmenőkkel rendelkező, Kassán született szerző szállította, aki a Wikipédia szerint igazi mindenes: reklámfilm- és kliprendező, forgatókönyvíró, szórakoztató tévéműsorok stábtagja, dramaturg, színműíró, kritikákat publikál az írott és elektronikus sajtóban, ráadásul a nyolcvanas-kilencvenes években tagja volt egy Liter Geňa nevű underground zenekarnak is, amelynek dalai szamizdatformában terjedtek – úgyhogy talán nem szégyen, ha hozzám hasonlóan önök sem hallottak még róluk. Ezenkívül kiadott egy romantikus verskötetet és egy kalandregényt, amely a szlovák celebek világában játszódik. A mostani Hviezdoslav színházi előadás rendezőjével, Gejza Dezorzzal közösen jegyzik a Fabrika smrti, mladá krv című első szlovák horrorfilmet, amely a Tátrában rejtélyes körülmények közt eltűnt turistákról szól, és szintén nem hallottam róla eddig, talán azért, mert csak idén lesz kész. Mindezek alapján az ötvenes éveinek közepén járó Agda Bavi Pain olyan fickónak tűnik, aki nem riad vissza a kihívásoktól, bármely műfajba bátran beleveti magát.

Életrajzi drámát írni egyszerre könnyű – hiszen ott vannak a tények –, és nehéz – mert ezeket ügyesen kell adagolni, nem kifelejtve a lényeget. A szereplők lehetőleg hús-vér emberek benyomását keltsék, ha már valós személyekről mintázták őket. A köztük lévő viszony legyen világos. A főhős legyen szerethető. Szerelmi szálat csak akkor szőjünk a műbe, ha van értelme. A Pressburger Fight Club szerelmi szála eléggé vékonyka, és mindössze azt hivatott bemutatni, hogy egy zsidó fiú halálos veszélybe sodorhatott egy nem zsidó lányt azokban az időkben. Az előadás egyetlen női szereplője, Annamária Janeková hiába tesz meg minden tőle telhetőt, Eva karaktere ugyanolyan súlytalan marad, mint a többieké, beleértve a főszereplőt is.

A legendás pozsonyi keményfiút, a helyi zsidó tornaklub büszkeségét Richard Autner alakítja, aki alkatilag ideális választás erre a szerepre – már ha egyáltalán beszélhetünk szerepről. A verekedős jeleneteket szépen kidolgozták (koreográfus: Andrej Petrovič), a látványvilág kifejezetten hatásos, annak ellenére, hogy az egyetlen díszletelem egy téglalap alakú pódiumszerűség. Ezt mozgatva, sokféleképpen megvilágítva érdekes színpadképeket teremt a díszlettervező, Lucia Šedivá, aki a jelmezekért is felelt. A háttérben pörögnek a videók, valószínűleg ilyen lesz a jövő színháza – minél több vetített mozgókép és minél kevesebb tologatható kulissza.

Idővel azonban azt éreztem, hogy az alkotók túl sokat bíznak a látványra, miközben a szereplők valahogy nem tudnak igazán közel kerülni hozzánk. Felvonulnak azok a tipikus karakterek, amelyek a hatalmi hierarchia gyors változásait hivatottak demonstrálni. Tulajdonképpen plasztikusan megjelenik a zűrzavar, amely 1938-tól jellemezte a várost, ahol addig sokféle kultúra és vallás megfért egymás mellett. Láthatjuk, hogy a Hlinka-gárdisták kemény magja olyan srácokból állt, akik csak verekedni akartak, kiereszteni a gőzt, fitogtatni férfiasságukat, mint a Fight Club (Harcosok klubja) című David Fincher-filmben. Közben megtudjuk, hogy a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS) alkotmányellenesen deklarálja Szlovákia autonómiáját, és átvette a hatalmat az újonnan megalakult államban. A kávézókkal, táncmulatságokkal, sportklubokkal teli város kezd átalakulni, a rendőrség üldözi az ellenzékieket, betiltják a civil egyesületeket. Lichtenfeld Imi és legjobb barátja, Unreich Dávid (Ladislav Bédi) igyekeznek csapattá szervezni a rátermett zsidó fiúkat (ez a korabeli feljegyzések alapján olyannyira sikerült nekik, hogy gyakran egész tömegeket vernek szét). Aztán rádöbbennek, hogy tehetetlenek a túlerővel szemben, és jobb, ha mentik a bőrüket.

Az utolsó jelenetben Imi elbúcsúzik édesapjától (Miro Noga játssza, róla sem derül ki, hogy erős és befolyásos ember volt) és hajóra száll. Imi igazi karrierje viszont csak ezután indult be. Mert az a bizonyos, Palesztinába tartó hajó Egyiptomban volt kénytelen kikötni, ahol hősünk nem vesztegette az idejét, hamar hasznossá tette magát: 1941-ben önkéntesként csatlakozott a Csehszlovák Légióhoz, és a brit erők parancsnoksága alatt Észak-Afrikában és a Közel-Keleten katonáskodott. Palesztinába érkezése után csatlakozott a fegyveres zsidó ellenálláshoz, amely később az Izraeli Védelmi Erők alapja lett. Vezető oktatóként az egységek fizikai állapotának növelésében és harci kiképzésében vett részt. A pozsonyi utcai harcok során szerzett tapasztalatainak köszönhetően kifejlesztette a Krav Maga (héberül: közelharc) önvédelmi rendszert, amelyet ma a világ számos országának fegyveres erői használnak, de van civil verziója is. Elsődleges célja, hogy felkészítse az embert az erőszakos helyzetek felismerésére és azok nagyon gyors, megfelelő kezelésére.

Kár, hogy mindezt már nem tudhatják meg a nézők ebből az előadásból.

Annyit viszont szerencsére megtudhatnak, hogy a szürke tömegnek, melyet nem tanítottak meg az iskolában önállóan gondolkodni, mindig, minden államformában, a múltban és a jelenben is szüksége van egy karizmatikus vezetőre. Az emberek szeretnek engedelmeskedni a főnöknek, mert ez felmenti őket a felelősség alól. Parancsot teljesíteni egyszerűbb, mint önállóan megoldani egy valós problémát. Amit belénk sulykolnak, azt egy idő után a saját véleményünknek hisszük. Főleg emiatt fontos és aktuális előadás a Pressburger Fight Club, ez az, amit hazavihetünk belőle, hogy napokig tépelődjünk rajta...