MINDENNAPI KENYERÜNK

Ilyenkor, karácsonykor minden évben milliók figyelnek a Szent Péter térre, ahol a szentatya a világ hatvan nyelvén mondja el karácsonyi üzenetét. Köztük negyvenkilencedikként kínaiul: „sheng tan kuai lob”. Különlegessége ennek, hogy a kínai nyelv nem ismer külön kifejezést a karácsony jelölésére, ezért két szóval mondja el: „tan”, amely magyarul születést, és „sheng”, amely szentet jelent. A kínaiak karácsonykor tehát a „szent születését” ünneplik. Nem kevésbé érdekes a fent látható, „szent” (esetleg „bölcs” vagy „beavatott”) fogalmat ábrázoló jel, mely további három jelből áll. A vízszintes, keresztben összekapcsolódó szakaszok – melyek az „ember” szót jelölik – felett egymás mellett áll a „fül” jelképe (balról) és egy körszerű nyílás, a beszélő „száj” jele. Tehát négy szimbólum egymás mellett: SZENT – EMBER – FÜL – SZÁJ. Az eredeti kínai értelmezés szerint a „szent” nyitott ember, olyan, aki képes sokat hallgatni, s csak utána beszél – bölcsen és megfontoltan. Bár ennek az ősrégi kínai jelnek semmi köze sincs a Bibliához, a „sheng” jele meglepően hasonlít az evangéliumban lefestett Jézushoz. Mária már az angyali üdvözlet során megtudja, hogy a Szentet, aki tőle születik, „Isten Fiának fogják hívni”(Lk 1, 35). Később, közvetve, egyetlen mondatában maga Jézus is példálózik a „fül” és a „száj” szimbólumával, mikor állítja, az Atya őt azért küldte, hogy azt mondja el a világnak, amit tőle hallott (Jn 8, 26). A karácsony valóban a „szent születése”, hiszen az Isten emberré lett, hogy mint Isten fia, az Atyával (akit meghallgat) való elmélyült kapcsolatból merítve közvetítsen, beszámoljon az embereknek (beszéljen) szeretetéről.

E kapcsolatnak, Jézus „hallgatásának” nagyságáról tanúskodik az e vasárnapi – a szentcsalád vasárnapjának – evangéliuma is. A nem véletlenül éppen tizenkét éves Jézus elveszik, Mária és József keresik, majd meg is találják – Isten házában. Nem az engedetlenség vagy a tekintetnélküliség jele ez részéről – viselkedése különös jele a felnövő Názáreti Jézusnak, aki életének tizenkettedik évével éppen felnőttsorba lép. Ezért kérdezi gondterhelt szüleitől: „Miért kerestek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” A jelenet valamennyiük békés hazatérésével végződik, Jézus engedelmes. Ám szavait „anyja mind megőrizte szívében” (Lk 2, 41–52). A szentcsalád tehát nem veszített szentségéből, hiszen az elveszett Jézus meglelése a templomban csak további szakasza volt a bensőséges viszony érésének. József és Mária ugyanis elvesztették, majd keresték gyermeküket, ám a háromnapos keresés után a már felnőtt Fiút találták meg, aki önazonosságának magabiztos igazolásával lepi meg szüleit: az Atya fia vagyok, az ő házában vagyok otthon, Atyám dolgaiban vagyok...

Hány anya és apa elmélkedne ma a legnagyobb boldogsággal arról, hogy miért vannak gyermekei az Atya dolgaiban? Hány szülő állapítaná meg örömmel, hogy gyermekeinek „füle” meghallja az Atya szavait, és beszédük bölcs és istenfélő? Hány apa és anya van elkeseredve pont azért, mert csemetéi mindennemű vallásos nevelés ellenére letértek az egyenes útról és a hamis prófétákra hallgatnak?

Kedves szülők, főként, kik az Isten és maguk iránti tiszteletlenség ilyen formáival szembesülnek: ne adják fel. A lelki újra meg újraszülés sosem ér véget! Szeretnék átélni a „szentcsalád” légkörét, melynek középpontja a harmóniát, a nyugalmat, a reményt és a szeretetet árasztó Jézus? Szeretnék gyermekeiket egyszer tényleg az Isten házában, „az Atya dolgaiban” találni? Ösztönözze Önöket a „sheng” jele és a benne rejlő fül (meghallgatás) és száj (beszéd) szimbóluma. Még mielőtt beszélnének gyermekükkel, mielőtt figyelmeztetnék valamire, vagy mielőtt szemére vetnének mindent, a beléje fektetett munkát, hallgassák meg (fül!) az Isten szavát! Szolgáljon példaként Szent Mónika: csaknem húsz évi Istennel való csendes kommunikáció után az Atya kegyelmébe ajánlotta fiát, Ágostont, aki végül megtért, s teljesen átadta magát Istennek. Húszévi anyai advent után végül is eljött számára a legszebb karácsony...

A szerző római katolikus pap