Minden szavazatért új fogakat ígértek

Pedig kilenc évvel ezelőtt a Kukoricasziget című film, George Ovasvili rendezése (Ragályi Elemér operatőr festői képsoraival) kapta Karlovy Vary fesztiváljának fődíját, a Kristályglóbuszt. Egy idős parasztember épít kunyhót tizenéves lányunokájával az Inguru folyó által körbeölelt kis szigeten, hogy kukoricát termesszenek rajta. Grúzia és a vitatott státuszú Abházia között természetes határvonalat képez a folyó, ennek következtében nincs egyetlen nyugodt napja sem az öregnek és szeretett unokájának.

Öt évvel ezelőtt a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon nyert grúz film, a Nana Ekvtimisvili és Simon Gross rendezők által készített Az én boldog családom, amelynek központi alakja, egy ötvenes nő, azzal áll egy lakásban élő többnemzedékes családja elé, hogy elköltözik otthonról.

San Sebastian fesztiválja is szereti a grúz filmeseket. 2020-ban egy fiatal grúz rendezőnő, Dea Kulumbegasvili Kezdet című, a vallási fanatizmusról, azon belül pedig egy nő elnyomásáról szóló drámája nyerte el a legjobb alkotásnak járó Aranykagylót.

Karlovy Vary idei fesztiválján Grúzia két kimagaslóan érdekes alkotással képviselte magát. Játékfilm az egyik, dokumentumfilm a másik.

Citizen Saint (A szent polgár) a címe Tinatin Kajrisvili nagyjátékfilmjének, amelynek „hőse” maga a keresztre feszített. Egy képzeletbeli bányászvárosban kőszoborhoz imádkoznak a vájárok, hogy elkerülje őket a baj, a föld gyomrában rájuk leselkedő életveszély. Csillék és teherkocsik között, lehangoló vidéken látjuk azokat, akik naponta kockáztatják az életüket. A szobor aztán, úgy, ahogy van, a kereszttel együtt bekerül a helyi múzeumba, ahonnan, még mielőtt restaurálnák, eltűnik. Senki nem tud róla semmit. A bányászok azonban nem maradhatnak szent nélkül, hiszen akkor ki fogja minden földi rossztól távol tartani őket. Nem sokáig várat magára a csoda. Fiatal, életerős, idegen férfi érkezik a bányászok csapatába, s bár meglehetősen furcsán viselkedik, őt választják meg új szentjüknek. A helybeliek ugyanis azt képzelik, azért jött, hogy védelmezze őket. Keresztre is feszítik, hogy visszanyerhessék hitüket, lelki nyugalmukat. Ám egy idő után eltűnik a keresztről a néma szent. Megérdemeljük egyáltalán az efféle csodát, ha képtelenek vagyunk megőrizni? – teszi fel a kérdést a film. Megvizsgáljuk egyáltalán, kitől reméljük?

A bánya idős, halálra készülő őrét kötözik fel egy sebtében összetákolt keresztre, úgysem fogja észrevenni senki, hogy ő az. Lehet ott fent bárki, nem az arcát fogják nézni. Hinni, bízni akarnak valakiben a vájárok, lélekben megkapaszkodni.

„Nem akartam vallásos filmet készíteni – mondta Tinatin Kajrisvili, A szent polgár negyvennégy éves rendezője. – De a remény összefügg a hittel és a vallással. Az embereknek pedig szükségük van a csodákra. A grúzok nagyon vallásosak, és hisznek a csodákban, a földöntúli létben. Nálunk a bányászoknak nemcsak szentekre, áldozati bárányra is szükségük van. Falun még most is él a szokás, hogy bizonyos vallási ünnepeken kecskét vágnak. Abban a városnegyedben, ahol én lakom, nem messze tőlem él egy férfi, akit a környékbeliek szentként tisztelnek. Ha kihajít nekik valamit az ablakon, arra úgy tekintenek, mint valami isteni adományra.”

A másik grúz film, amelynek komoly visszhangja volt a fesztiválon, Luka Beradze alkotása, a Grúzia mosolya című politikai abszurd, amely egy elszegényedett falu lakosait megszólaltatva idézi meg Grúzia 2012-es választási kampányát. Miheil Szaakasvili jelenleg börtönben ül – a néző pedig döbbenten figyeli, mire képes egy minden hájjal megkent politikus, ha összeforr az Egyesült Nemzeti Párttal. Keserű komédia tanúi vagyunk, amelyben a párt emberei könnyűszerrel meggyőzik az egyszerű falusiakat, hogy amennyiben rájuk szavaznak, új fogakat, sőt, aki rászorul, protézist kap tőlük. De mivel Miskájuk nem nyer, a hiszékeny falusiak is veszítenek. Rossz fogaik mellett az egészségesektől is megszabadultak a drága protézis reményében, a végén azonban fogatlanok maradnak.

Rétek, legelők, szőlőhegyek ölelésében él a falu népe, a jólétnek a legapróbb jelét sem látni házaikban, a fiatalok nem vágynak vissza ide, ha már egyszer elhagyták a szülői házat. A magukra maradt öregek könnyű prédái a párt képviselőinek. Bátran mosolyoghatnak majd, még Hol-lywood is megirigyli villogóan fehér fogsorukat – hallják lépten-nyomon. Aztán eltűnnek a plakátarcok, a fogorvosok pedig egyetlen vállrándítással elintézik az igazi veszteseket. „Pénz nélkül nincs új fogsor!” Márpedig ezen a tájon erre senkinek sem futja. Hatvan perc a film, amely pontos képet ad egy isten háta mögötti grúz faluról, ahol szép lassan megáll az élet, és már a boldog jövő reménye is réges-rég elszállt.

Mostanában a grúz filmesekre is rossz idők járnak. Ahogy azt a film producere a vetítés után elmondta: a grúz kulturális miniszter egyáltalán nem veszi jó néven, hogy az ottani filmesek megmutatják a világnak, milyen az élet arrafelé. A Grúz Nemzeti Filmintézet éppen ezért minden anyagi támogatást megvon tőlük, így az alkotók már csak koprodukcióban gondolkozhatnak.

A Grúzia mosolya is szálka a miniszter szemében. Ezért sem volt könnyű útja a filmnek Karlovy Vary seregszemléjére. Hogy mi lesz a további sorsa, lesz-e egyáltalán hazai bemutatója, arra egyelőre nincs pontos válasz.

A szerző a Vasárnap munkatársa