Minden sebe a színpadon gyógyult be

Kilencvenedik évéhez közeledett akkor, a budapesti előadás után New York-i vendégszereplés várta. Izgatottan készült a nagy útra. Nem a repülés miatt, az egyáltalán nem aggasztotta. A kommunista titkosrendőrség által halálra kínzott cseh pap, Josef Toufar emlékére készült kamaraoperával utazott az Egyesült Államokba. Kíváncsi volt, hogyan fogadja majd a darabot az ottani közönség.

Soňa Červená szeptemberben lesz kilencvenhét éves. Nem ismerek hozzá hasonló korú művészt, aki énekhangjával és színészetével is olyan elementáris hatást gyakorol a nézőkre, mint ő. A világ legrangosabb operaházaiban lépett fel nem kevesebb, mint hatezer alkalommal. Elképesztő szám.

Harminc évet töltött emigrációban. Csokoládégyáros férjét 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után veszítette el, miután az Kanadába disszidált. Soha többé nem látták egymást. A sors nem sokkal később a rendkívüli tehetségű opera-énekesnőt is külföldre sodorta. Berlini szerződése idején a Stazi és a csehszlovák titkosrendőrség is megpróbálta beszervezni, de egyik félnek sem sikerült, mert ő is a disszidálást választotta, méghozzá 1962. január 4-én, a város kettéválasztása előtti utolsó éjszakán. Nyugat-Berlinből pedig már az egész világot meghódította. Köln, Hamburg, München, Frankfurt, Nürnberg, Stuttgart és Bécs után szerződött a San Franciscó-i Operához. A világ legnevesebb karmestereivel dolgozott, partnerei közül a kor leghíresebb énekeseit sorolhatnánk hosszasan.

„Otthon mindentől megfosztottak – nyilatkozta hazatérése után, a kilencvenes évek első felében. – Elvesztettem a családomat, a barátaimat, a vagyonomat. Egyedül az anyanyelvemet tudtam megőrizni.”

De ugyanígy őrzi a szorgalmát, a szakmai alázatát és a megszállottságát is. Mások az ő korában – a művészi pályának már rég búcsút intve – édes semmittevéssel múlatják az időt. Soňa Červená más úton jár. Újabb és újabb kihívások elé állítja magát. Tanul. Készül. Szellemileg is, lelkileg is töltekezik. Koncertekre, kiállításokra, színházi előadásokra jár. Minden érdekli a világból. Halkan szemlélődik. Olvas. Híreket hallgat. Egyedül él, magányosan, de hangsúlyozza: csöppet sem unja saját társaságát.

„A Covid idején is lefoglaltam magam – mondja. – Végre volt időm elolvasni azokat a könyveket, amelyek évek óta arra vártak, hogy a kezembe vegyem őket.”

Így fogalmaz, ilyen szépen. A színházak kényszerszünetét nehezen viselte. Ő, aki pályakezdése óta szünet nélkül játszott és énekelt, egyszer csak zárt kapuk előtt állt. Tavaly novemberben, a prágai Várban lépett legutóbb közönség elé, egy oratóriumban. Szent Ludmilla vértanú, Csehország fejedelemnője, az özvegyek, a hercegnők védőszentje szerepében énekelt a Vladislav teremben.

„Sok időm nincs már hátra – szól lelki nyugalommal. – Amit tudok, azt az utolsó lélegzetig megcsinálom. Ezekben a hetekben szólókoncertjeim vannak. Bohuslav Martinů, Francis Poulenc, Erik Satie és apám, Jiří Červený alkotásait szólaltatom meg.”

Hogy Prágán kívül hol érezte magát igazán otthon a világban?

„Mindenütt, ahol közönség elé léphettem – közli egyértelműen. – Minden színház az otthonommá vált, ahol felléptem. Ezért nem szenvedtem az emigrációban. A színpad minden sebet begyógyított a lelkemen.”

Emlékezetét folyamatos szövegtanulással tartja frissen. Gyorsan hozzáteszi: természetesen azzal is, hogy előre néz, nem hátra.

„A múlttal nem igazán foglalkozom. Kiírtam magamból. A jelen történéseinek hagyok helyet a fejemben. És a jövőről sem feledkezem meg. Minél több teendő vár rám, annál jobban érzem magam.”

Most, amikor újra háborús időket él Európa, milyen emberi tulajdonságokat tart igazán fontosnak? – kérdezem őt.

„Békeidőben és háborúban is az igazmondás a legfontosabb – feleli. – Sok ember zsákutcába hajtva elveszti a tisztánlátását, nem ismeri fel a különbséget igazság és hazugság között. Kérem, ne hazudjanak maguknak! Legyen végre könnyebb, szebb és édesebb az élet!”

Ő kötöttségek nélkül, szabadon él. Ura az idejének. Egész nap azt csinál, amit akar. Bizonyára ez is örömmel tölti el – jegyzem meg, mire ő:

„Hogy azt csinálok, amit akarok? Ez nem egészen így van. A Szűz jegyében születtem. Ő az én uram. Elviselhetetlenül pontos, szorgalmas és rendszerető vagyok. Vigyázni kell velem.”

Öt könyve jelent meg eddig. Megírta az életét, a pályáját, a családját, de még mindig nem ért a nagy történet végére. Újabb könyvön dolgozik, de babonából semmit nem árul el róla.

Hogy ő, aki az operairodalom legnagyobb nőalakjait formálta meg, Csajkovszkij, Gounod, Janáček, Monteverdi, Mozart, Muszorgszkij, Puccini, Verdi, Sztravinszkij, Wagner hőseit, de még Tom Waits és Lou Reed műveit is megszólaltatta, megérzi-e a hangban az ember valós jellemét? Meglepi a kérdés.

„A hang színét, szépségét, iskolázottságát első hallásra megjegyzem. De az énekes karakterét nem érzem meg a hangjából. Az már az ő belső világa.”

Nincs több kérdés, nincs több válasz.

„Legyen elég ennyi!” – kéri. Olvasni akar. Előtte a könyv, kinyitva, az csalogatja. Stefan Zweig regénye, A tegnap világa.

„Már a vége felé járok – mondja. – Az utolsó oldalak vannak hátra.”

De mielőtt elbúcsúznánk, még egy kéréssel fordul hozzám. Segítsek megszerezni neki Francoise Giroud regényét, A csodálatos Cosimát. Házi könyvespolcáról már csak ez az egy műve hiányzik kedvenc írónőjének. Cseh nyelven nem tudja megszerezni, de franciául is szívesen elolvasná. Közelebb a kilencvenhéthez, mint a kilencvenhathoz neki most ez a legnagyobb vágya.

A szerző a Vasárnap munkatársa