Minden csak út önmagunkhoz

A napokban átvett Forbáth Imre-díj nem az első magas rangú elismerése sokrétű alkotói pályájának. Ha jól tudom, 1989 előtt „itthon” Madách-díjra is felterjesztették, amit aztán megvétóztak. Mai szemmel hogyan tekint erre a megvont díjra?

A kérdést illetően nem látok világosan. A tudomásom szerinti tények: az egy-egy esztendő legjobbnak ítélt (cseh)szlovákiai magyar irodalmi műve elismerésére 1967-ben létrehozott Madách Imre-díjat az eredeti irodalom kategóriában három alkalommal nem osztották ki: 1980-ban, 1983-ban és 1985-ben. A Madách-díj bizottság tagjai ezekben az esztendőkben – sorrendben – Varga Imre Boszorkányszombatját, az én Istentelen színjátékomat, illetve Zalabai Zsigmond Hazahív a harangszóját szerették volna a díjjal jutalmazni.

Varga Imre és Zalabai Zsigmond díját már a minisztériumban buktatták el, őket a rendszerváltás után, 1990-ben rehabilitálták; az én felterjesztésemre talán sor sem került. Ide tartozik, hogy Grendel Lajos is csak az 1989. évi Madách-díjat kapta meg, tehát már a fordulat után, ami mindent elmond a díj s felelős (?) irodalomirányítóink akkori mélyrepüléséről: az ő könyveit a kuratórium jobb ízlésű tagjai már nem is jelölték a díjra, abból a meggondolásból, nehogy annak biztosra vehető felsőbb elutasításával esetleg Lajos szlovák irodalmi díjait, szlovák nyelvű, illetve külföldi kiadásait hiúsítsák meg.

Ami azt illeti, hízelgő volt számomra, és azt igazolta: jó úton járok, hogy egy ilyen jeles társasághoz tartozhatok, s a tényt sokáig tartottam magánmitológiám egyik fontos elemének. Ma már azonban nem érdekel, hogy mi volt az igazság húsz évvel ezelőtt a Madách-díjjal és velem kapcsolatosan. 1971 óta jelennek meg könyveim, s tartoznak a (cseh)szlovákiai magyar irodalomba is. Azóta kiadott eredeti műveim – versesköteteim, gyermekkönyveim, tanulmányköteteim – száma megközelíti a harmincat: s bár ezek recepciója, kritikai és olvasói fogadtatása az ellenkezőjéről tanúskodik, elfogadom: nem találtatott köztük Madách-díjra érdemes (még az inkriminált Istentelen színjátékkal kezdett verseskönyv-trilógiámat lezáró, s 1994-ben, tehát már jóval a rendszerváltás után a Kalligram Könyvkiadónál kiadott Hármaskönyv, vagy a műfordítás kategóriában 1995-ben a NAP Kiadónál megjelent, öt kortárs szlovák költő verseit tartalmazó, s az egész magyar könyvkiadásban egyedinek számító A kétfejű macska című kötetem sem).

A legcsekélyebb beképzeltség nélkül mondom – az egyszerű vélemény szintjén, mert az álszemérem és az álszerénység is lehetnek társadalmi-közösségi szempontból károsak –: nemcsak az alkotó kap meg egy-egy irodalmi díjat, kitüntetést, hanem az adott díj, kitüntetés is megkapja a szóban forgó írót, alkotót. Ha tehát a Madách-díj létezésének közel három és fél évtizede alatt minden lelkiismeret-furdalás nélkül jól elvolt Tóth László nélkül, Tóth Lászlónak sem lesz gond a még hátralevő, közel sem ennyi esztendejét szégyenkezés nélkül kibírnia a Madách-díj nélkül.

Úgy gondolom, nem nekem kell úgy éreznem, hogy akár a szlovákiai magyar közösségnek, akár a szlovák kultúrának bármiben is adósa lennék, s ez egyaránt érvényes a szülővárosomba, Budapestre való visszatelepülésem előtti, illetve utáni időszakra is (a könyveim továbbra is megjelennek odahaza is, a szlovákiai magyar irodalomban való tevékeny részvételem nem szűnt meg, irodalomszervezői és művelődéstörténeti tevékenységem fő terepeit továbbra is a szlovákiai, illetve felvidéki magyar irodalom és művelődés adják, alapkutatásokat végeztem el, évtizedes babonákat oszlattam el, alapmunkák kiadását szerveztem meg, aktív maradtam a szlovák és a cseh irodalom magyarországi honosítása terén, a műveimet-vállalkozásaimat minősítő kritikai recepcióm szerint az ilyen szempontból legfrekventáltabb és legjobban elfogadott három-négy szlovákiai magyar író társaságába sorolnak stb.). Lehet-e nekem ennél több dolgom?

Önt az Egyszemű éjszaka című antológiával jelentkező nemzedék egyik markáns egyéniségeként tartják számon. Elismert költő volt, amikor visszaköltözött szülővárosába, Budapestre. A magyar főváros és Dunaszerdahely között, ahol addig élt, nem túl jelentős ugyan a földrajzi távolság, ám bizonyos nézőpontváltást bizonyára hozott magával: távolabbról egységesebb rálátást adhatott a szlovákiai magyar irodalomra. Ennek a hely- és hazaváltozásnak köszönhetően vált sokágúvá alkotói munkássága, vagy az irodalmi polihisztor már régóta ott munkált Önben?

A (cseh)szlovákiai magyar irodalomra való rálátásom természetesen Budapesten sem változott: már odahaza is annak láttam, s akként értékeltem, ami valójában: a magyar, illetve, még szélesebb értelmezésben: a világirodalom részeként. Az én nemzedékem – az 1960-as évek derekán, végén – a világirodalom felől érkezett az irodalomba, a tágabb összefüggések ismeretében, nagyobb koncepciók birtokában látta, érzékelte a helyi gondokat. Ez a világba való bekapcsoltság – hű, de szörnyű módon voltam itt pontos! – végül is talán mindig megóvott a helyi, a partikuláris felülértékelésétől, másfelől viszont, látván, hogy a világ végső soron lokális értékek és érdekek együttese, megakadályozott, hogy akár egy pillanatra is, úgymond, elszálljak.

Mindig is az volt a fontos, hogy valaki legközvetlenebb élményeinek, tapasztalatainak és érdekeinek – bármikor és bárhol – minél tágabb körben érvényesíthető nyelven, módon tudjon hangot adni. Úgynevezett alkotói munkásságom szempontjából a hely- s főleg a hazaváltásnak ezért nincs különösebb jelentősége, főleg ez utóbbinak, hiszen már pár négyzetméteres dunaszerdahelyi dolgozószobámban is a világot kerülgettem. Ezután meg főleg nem lesz, mivel, hogy mást ne mondjak, másfél éves, illetve három hetes unokám már ugyanannak a hazának a polgárává született Csallóközben is, amelyhez most már én is tartozom, míg nekem a szülővárosomba, Budapestre való visszatérésemhez egy másik országba kellett költöznöm.

A helyváltoztatásnak is legfeljebb csak annyi jelentősége volt, mint amikor mondjuk Izsáról Pozsonyba kerültem: nem kellett többé fél napot utaznom a könyvtárba, a színház, a mozi, a kiállítóterem a szomszéd utcába került. Most meg már, a számítógépes világban, ennyi sem szükségeltetik: mindenki, a legeldugottabb helyen is, szobájából ki sem mozdulva ugyanannak a virtuális világnak az aktív része, s a leghíresebb – tőle ezer és ezer kilométerre levő – könyvtárak (adat)állományát is lehívhatja a szobájába, s a párizsi Louvre képeit is letöltheti magának, ha arra támad úri kedve. Vagy szobája ajtaját ki sem nyitva bármiről bárkivel elcseveghet a világhálón. Persze, csak ha kérdései vannak a világhoz. Nekem, hál’ istennek voltak s vannak. Hazától, helytől függetlenül.

Költészetének központi témája az identitáskeresés. Egyik kritikusa úgy jellemezte, hogy verseiben a kisebbségi létben élő költő megpróbálja összerakni saját magát. Ön pedig úgy – az ötvenedik születésnapjára a Lilium Aurumnál megjelent kötetében –, hogy a költő számára minden verse: tükör. Ezért kérdezem: milyen kockák hiányoznak még a mozaikból, illetve milyen változásokat mutat a tükör öt év elteltével, a közelgő ötvenötödik születésnapja előtt?

Nem lenne elég csak a létben élő? A 20. század egyébként a nagy identitásvesztések- és identitásváltások kora is. Talán soha annyira a történelem folyamán nem került veszélybe az egyén, a közösségek, sőt talán magának az emberi történelemnek sem az azonosságtudata, mint az elmúlt évszázadban. (Nem véletlenül beszélt Fukuyama „történelem utáni korról”.)

Verseim: kapaszkodások az énbe, a személyiségbe, illetve a személyiségen túli jellemzőkbe is. Lényegében nem lehettek mások az esszéim, tanulmányaim sem, s irodalomszervezői, szerkesztői munkámat is ez jellemezte. Ha minden egész eltörött, a részeket kell összerakni. Ha minden rész is eltörött – mert mára el –, a részek részeivel kell megkísérelni ugyanezt. Ma már a mítoszok lehetetlenek. Mégsem lehetünk meg a mítoszok megkísértése – egyéni létélményeinknek a történelem tükrében való megvillantása, közös (és közösségi) létélményeink fényébe emelése – nélkül.

Sokáig nem tudatosodott bennem, de valószínűleg minden eddig leírt sorom egyfajta magánmitológia részeleme, s itt a „magán-” nemcsak az egyszerit jelenti, mert az egyéni, az egyedi az egész világot fénykörébe vonhatja, s jó esetben vonja is. Ha tehát van még hátra részemről valami, akkor ennek a mítoszképzésnek a tudatossága is lehetne az. Mert a mítosz nemcsak az ember s az emberiség gyermekkorába vezet el. Életünk minden szakaszában erősítheti én- és önképünket. Ahogy most érzem, a versek, illetve az értekező próza után jelenleg egyre inkább az esszéisztikus-vallomásos, önelemző, életesemény-értékelő és -szintetizáló prózához keresi bennem magát a nyelv.

Végül, mi az, amire a költő, fordító, esszé, tanulmány, dráma-, irodalomtörténet-, színháztörténet-író, szerkesztő, kiadóvezető Tóth László eddigi pályafutásán végigtekintve a legbüszkébb, ami a szívéhez legközelebb áll?

Büszke semmire nem vagyok; szerencsésebb lenne, ha munkáim, eredményeim, esetleg a díjaim lehetnének büszkék rám. Ami pedig a szívemet illeti, minden, ami – s természetesen: aki – valaha is megérintett, közel áll hozzá.

Mondok egy furcsán hangzót, de talán nem annyira bonyolultat: ha valaha is eltávolodnék attól, aminek talán már nem vagyok a közelében, azt hagynám el, ami azzá tett, aki azelőtt is én voltam. Valamelyik írónk – talán Karinthy Ferenc? – mondta egyszer, hogy az ő legkedvesebb műfaja: Karinthy Ferenc. Ugyanis mindig és kizárólag a személyiség a legfontosabb és legerősebb műfajalkotó, stílusformáló elem: az ember bármihez nyúljon is, a saját személyisége villan meg tárgyában, mozdulatában. A többi a nyelven múlik, azon, mennyire tudjuk közel engedni magunkhoz a nyelvet, s mennyire tudjuk magunkat átvinni bele. Végül is minden csak eszköz, minden csak út ahhoz, hogy eltalálhassunk a legfontosabbhoz: önmagunkhoz. Mert ennél – önmagunknál – többet a világhoz sem tehetünk. De ennyit azért tegyünk hozzá.