Mikor Goethe haldoklott

Az ember utolsó szavai a legfontosabbak. A haldoklónak nincs mit veszítenie, mert éppen veszít el mindent. A halál kikerülhetetlen fala – minél közelebb, annál magasabb – arra kényszeríti az embert, hogy egzisztenciális látószögét a leglényegesebbre szűkítse. Nincs már idő illemre, finomkodásra, diplomáciára, szépítő jelzőkre, a saját imázsra. Nincs idő, mert az időt nem lehet sem megállítani, sem visszafordítani. A percek cinikus könyörtelenséggel peregnek, minden egyes ütés az utolsó órához közelít. Ezért is jegyzik fel a megkülönböztetett személyiségek utolsó sóhaját.

ĺgy olvashatjuk például, hogy a keresztények nagy üldözője, Julianus Apostata utolsó haláltusájában megadta magát Krisztusnak: „Győztél, Galileai!” A szentéletű Roberto Bellarmino is Krisztust szólítja: „Jézusom, készen állok az útra.” A megtért Claudel viszont nyugalmat kér: „Hagyjatok békében meghalnom, nem félek.” Az utolsó szavak tanúsága szerint a német költő, Heine sem félt: „Isten megbocsát nekem, ez a foglalkozása…”

A halál előtti utolsó kijelentések gyűjteményéből kiemelkedik a nagy Goethe. Röviden beszél, ám sokkal többet kifejez, mintsem a meghalás tragédiáját. A híres költő így szólt halálos ágyán: „Mehr Licht!” – Több fényt! Ezzel tulajdonképpen kimondta minden emberi élet értelmét. Mert mi más is lenne az, ha nem a fény szüntelen keresése? A fényé, mely útba igazít, megvilágosít, melenget, boldogít, ösztönöz, meghatároz. Mindenki keresi a fényt. A meditáló szerzetes, a narkós, aki éppen beszúrja a következő adagot, az istenfélő fiatal épp úgy, mint a lázadó kamasz. Valamennyiüknek közös nevezője, hogy a belső világosság után epekednek.

Talán éppen ezért megyünk néhány nap múlva a temetőbe, hogy elhunyt szeretteinknek gyertyát gyújtsunk. Nincs gyönyörűségesebb látvány, mint mindenszentek napján az esti temető. Még gyönyörűbb a tudat, hogy minden egyes kis pislákoló fény Krisztust jelképezi, aki egyszer mint a „világ világossága” bemutatkozott…

Mikor egy hatalmas óceánjáró hajó kapitánya egy éjszaka a távolban fényt látott, azonnal jelzéseket küldött az észlelt hajónak: „Tegyék szabaddá az utat!” Mert nem kapott választ, parancsba adta, hogy erősen tülköljenek, majd agresszívebb üzenetet küldött: „Félre az útból, mi jövünk!” A jelzések válasz nélkül maradtak, bár egyre parancsolóbb hangnemben fogalmazódtak. Majd néhány bizonytalanságban megtett mérföld után végre megjött a válasz: „A parti világítótorony felé közelednek. Az irányt önöknek kell megváltoztatniuk!”

Mint parton a világítótorony, a mi földi hajóutunk végén Jézus vár kétségtelenül. Megtagadhatjuk őt és kétségbe vonhatjuk. Ki is nevethetjük, nem kell, hogy komolyan vegyük. Sőt, fel is szólíthatjuk, hogy félre az utunkból. Ám a visszajelzés soha nem lesz más, mint az az evangéliumi: ha nem akar zátonyra futni, ha el akarja érni a „világítótornyot” az örök világosság reményében, akkor Ön az, akinek korrigálnia kell az útirányt.

Míg a hajót le lehet lassítani, meg lehet állítani, az élet folyását nem. Ez a halál paradoxona: nem tudjuk, mikor ér el bennünket, de azt százszázalékos biztossággal tudjuk, hogy minden másodperc közelebb visz hozzá. Igen, ahhoz a pillanathoz, mikor a túlsó parton megpillantjuk a világítótornyot, mely nemcsak megvilágít bennünket, hanem meg is világosít.

Goethe élete során több elgondolkodtató mondatot is megfogalmazott, íme, még egy, szintén a halálról: „A haszontalan élet – idő előtti halál.” Mi egészítsük ki a költőt: a haszontalan élet lehet a halálfelfogás következménye is. Ha halálunkat úgy értelmezzük, mint elkerülhetetlen pontot az abszurdul „véletlen” élet folyása végén, akkor valóban fenyeget a goethei „idő előtti halál”: az ember egy egzisztenciális csavargó, kilátások és cél nélkül. Ha viszont a halál az utolsó híd a fény felé, s ez a Fény egy személy, maga Jézus Krisztus, akkor nem csavargó vagyok, hanem céltudatos vándor, ki el akarom érni kitűzött célomat, a felelősség tudatával haladva vándorutamon, minden egyes lépésemmel.

Elhunyt szeretteink síremlékein, melyek előtt ezekben a napokban megállunk imádkozni, gyakori a felirat: „Az örök világosság fényeskedjék nekik”. Mintha még mindig félnénk kerek-perec kimondani: Találkozzanak Istennel!A szerző római katolikus pap