Miért ír regényt Pozsonyról egy fiatal magyarországi szerző?

E felvetések mindegyikére pofonegyszerű a válasz, akadnak viszont sokkal nehezebb kérdések is Czinki Ferenc második regényében, A pozsonyi metróban. Például: hogyan nyelhette el a föld egy lóversenyfutam teljes mezőnyét? Szoktak-e a hattyúk nyújtózkodni? Mi a közös egy manikűrösben és egy bélmosó asszonyban?

Kezdjük azzal, hogy Pozsonyban nincs metró. Elkezdték ugyan építeni, de hamar befuccsolt a nagyszabású szocialista projekt. Ligetfalu határában ott a tervezett metró végállomása, ami ebben a könyvben minden meghiúsult kezdeményezés szimbóluma. „Úgy hallom, a helyi egyetemisták megünnepelték a soha meg nem épült metró születésnapját. A nemlétezés évfordulóját. Egy hónapja vagyok a városban, ez még éppen annak a határa, hogy turista vagyok-e. Az vagyok, csak már nem egészen. Még beleszaladok drága kávéba, de már ismerem a magyar hentest. Már van kedvenc trolijáratom.”

Ilyen szikár nyelvezet jellemzi a regényt. Semmi cicoma, akárcsak a panelházaknál. Nekünk kell kiszíneznünk minden mondatot, mögé gondolni még négyet-ötöt. Az első oldal alapján azt hisszük, egy realista-minimalista történetet olvasunk. De aztán jönnek a csavarok.

Ligetfalu egy 150 ezres panelrengeteg, amelyet anno tudatosan terveztek a keleti blokk legnagyobb lakótelepének. (Vajon tudja-e a szerző, hogy „blokkban lakni” szlovmagy nyelven annyit tesz: tömbházban lakni?) Mindenesetre ez a terep megmozgatta Czinki fantáziáját, és mivel több hónapot töltött ösztöndíjasként a városban, lassan megismerte ezt a lélekölő betondzsungelt, tanulmányozta az ott élők mentalitását, beépült egy helyi kocsmába. Ez utóbbi területen vannak tapasztalatai, hiszen előző regénye (Egy kocsma város, 2014) pont ilyen lepusztult helyeken játszódik. És máris megvan a kapocs a kelet-európai érzések, hangulatok, sztorik között, a konkrét megfigyelések kitágíthatók, jelképesíthetők.

Czinki azonban ennél is többet akar közölni. Ugrál az időben, egyszer 1983. május elsején vagyunk, másszor 2014-ben. A mesélőként szereplő „szakállas magyar” naphosszat Ligetfalu útjait, ösvényeit rója, hogy aztán esténként A hársfához vagy Az ördöghöz címzett vendéglátóipari egységben pihenjen meg. Elég szürreális városi legendákat hall, hozzájuk költ még néhányat, úgy tombol benne a mesélőkedv, hogy már-már kibuggyan, de szigorúan visszatuszkolja. Ez a kettősség, a közlési vágy és a rideg távolságtartás izgalmas szöveget eredményez. Szociografikus pontosság vegyül itt lírával, amit az egyszerre szikár és burjánzó szerkezet is segít. Sormintaként visszatérő kifejezésekkel, történésekkel, szereplőkkel – ami ugyancsak inkább a költészet sajátja. A szürreális elemek pedig szépen szervesülnek az ábrázolt világban.

Mivel én pont azon a környéken lakom, nehezen tudom külső szemlélőként olvasni a könyvet, legfeljebb néhány ügyetlen próbálkozást tehetek, mint annak idején György Norbert Klára című regényénél, amely szintén a messziről jött idegen optikáján keresztül mutatta meg a lakóhelyemet. Aki még nem járt Ligetfalu-külsőn, talán meg sem ért mindent, gondoltam olvasás közben, pedig az sem biztos, hogy én elég jól ismerem a „városbolygót”. (Ez a szó is újdonság nekem, hogy mást ne mondjak.)

Aztán itt vannak a hattyúk. Később úsznak be a képbe, jól időzítve, mesélőnek és nem idevalósinak egyaránt meglepetést okozva. „Egyébként már több hónapja figyeli a hattyúkat. Akkor vette őket észre a töltés túloldalán, a keskeny vashíd mellett. Akkor még nem gondolt semmi másra. Nézte őket némi áhítattal, lenyűgözte a fehérségük. Az alakjuk. Meghökkentő létezésük a telepi rengetegben. Szólt a lánynak is, beszéltek róla. Egyáltalán, mit keresnek ott? Az emberek lemennek a kanálishoz, kutyát sétáltatnak, gyereket tologatnak, erre ezek elhápognak mellettük, mintha övék lenne az egész lakótelep. ”

Mondjuk, nem hápognak, hanem valami leírhatatlan, túlvilági hörgést produkálnak, de tényleg gyakran parádéznak az öt kilométer hosszú kanálisban. Azt is elárulhatnám, hol a bázisuk, de persze jó, hogy a mesélő és „az olvasó” nem tudja, mert így még titokzatosabbak. A borítón egy véreshattyú-origami, ezt a poént sem lövöm le, legyen elég, hogy Czinkinél a hattyú a megfoghatatlan, ártatlan szépség szimbóluma. Ahogy az elején feltett szürreális kérdéseimre is ki-ki keresse a választ a könyvben, amelynek alcíme Kelet-európai ballada.

Érezhető, hogy a szerző minden bekezdést, mondatot alaposan megfontolt, hogy egyetlen felesleges szó se maradjon. Ez a precíz konstruáltság a már említett sormintákkal együtt néha olyankor is elemeli a földtől a szöveget, amikor talán szívesebben maradnánk a valóság talaján. Szabályosan lekerekített befejezése sincs a történetnek, inkább csak vége szakad. Czinki nem igyekszik kiszolgálni az olvasót, elvégre nem egy pincér ő a Hársfából. Sem az Ördögből. Ebben a telepi kocsmában magunknak kell csapolnunk a sörünket. És ez jó.

Czinki Ferenc: A pozsonyi metró. Scolar Kiadó, Budapest, 2017. 77 oldal.