Miért az érzés, hogy elvettek tőlünk valamit, ami nem is volt a miénk?

Meglehetősen régen volt már az athéni olimpia, egyes helyeken még mindig beszédtéma Annus Adrián vizeleten elcsúszott érme. Hiába, kis országnak nagy veszteség, ha oda egy arany.

Mindenekelőtt sürgősen közlöm, hogy sosem nézek sportközvetítést, sok éves aktív sportmúlt dacára. (Vagy talán éppen ezért.) Az úgynevezett élsport meg különösen ellenszenves, mióta háborúvá vált, pénzháborúvá, egyúttal hatékony pénzmosodává, amihez egyszerű technikai okokból kifolyólag úgysincs semmi közöm.

Mindezek fényében miért van mégis az a bosszantó érzésem, hogy elvettek tőlem valamit? A leges-legbosszantóbb meg az, hogy pontosan nem is tudom, kik és mit. De ebben a valamiben benne van az aranyérmes sportolók könnyáztatta orcája, míg méltóságteljesen hömpölyög a bús magyar himnusz. Tartalmazza azt a kis szívmelengető jó érzést, ami az ún. magyar származású Nobel-díjasok terjedelmes listája hallatán kél bennünk – még ha e kiválóságok nagy része zsidó származású volt is, akiket újabban ismét divat lett nem szeretni. És persze tartalmazza azt a már nem annyira jó érzést, amit soviniszta rusznyák sofőr kelt nagyhangú ordibálásával, valahányszor valaki magyarul pofátlankodik jegyet kérni a Csernyő–Kapos útvonalon.

Hát ennyi mindent vesztettem, aki sose nem is nézek sportműsort. Akkor hogyan érezhette magát az a – gondolom – több százezer, esetenként millió, akik a képernyő előtt izgulták végig az egész olimpiát? Az első reakció persze az volt, hogy biztos nem is igaz, csak már megint ráültek erre a bús magyar nemzetre a labancok. Vagy akárkik. Na, ezzel talán jobb, ha leszámolunk. Minden kis nép üldözési mániában szenved. (Kivéve a svájciakat, de nekik van pénzük.) Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy csúcsteljesítmény csúcsorvostudomány nélkül nem megy, hisz az ember majd minden sportágban elért már végső teljesítőképességének dacára. Meg hogy külföldi sportolók bezzeg... De hát ezek nem is annyira fontosak. Mindig csak az ember pillanatnyi döntése a fontos: melyik oldalon állok? Képletesen szólva a feketén, amely anyagi előnyökkel kecsegtet, vagy a – na jó, legyen – fehéren, amely egyebek közt azzal a keserves tudattal jár, hogy hiába vagy tiszta, előtted úgyis mindig az nyer, aki szerrel él.

Talán mégiscsak az öreg bácsikának van igaza a kocsmában, tudvalevőleg a bölcsesség végső lecsapódási helyén: – Mennyen mégeccer, oszt lökjön nagyobbat.

Ez az, Adri! Menj mégeccer. Oszt lökjél nagyobbat. Tisztán.