Mi újság a turkálóban?

A turkáló alighanem korunk egyik szimbóluma, már csak ezért is jól alkalmazható metafora az irodalom, illetve az irodalomnak látszó jelenségek prezentálására. Egy valamirevaló turkálóban akad ez is, az is, jobb is, rosszabb is, s ez a bizsergető bizonytalanság csak fokozza a rátalálás örömét. Mármint azét, aki kedvvel turkálgat; a „minőség” híveit a márkás boltok vonzzák, biztosra mennek, legfeljebb az árleszállítás vagy kiárusítás pillanatai fűszerezik aprócska örömeiket. A két tábor világa közt rendszerint hajózhatatlan lángfolyam hömpölyög.

A Vámbéry Antológia 2007 egy ilyen turkáló típusú kötet: vers, próza, interjú, lábjegyzetes tanulmány, esszé, illetve az említett műfajoknak látszó szövegek halmaza. Aki szereti a kompakt, határozott arcélű könyveket és a heterogén szövegkonglomerátumok inkább lankasztják, mint serkentik, kézbe se vegye ezt a könyvet! A szinte véletlenszerűen egymás mellé szerkesztett szövegek tarkasága mellett azonban sokkal zavaróbb a kötet színvonalának egyenetlensége: épp ezért ezúttal nem a varietas delectat szállóigéje jut az olvasó eszébe, hanem az a bizonyos közmondás a bábák sokaságáról és az egy szem gyermekről, intelligensebb pillanatokban pedig ott áll az ember orra előtt a horatiusi vajúdó hegy szerencsétlen kisegere. Ami a szépirodalmat illeti, messze kimagaslanak Tőzsér Árpád és Vida Gergely költeményei, bár kicsit keserűen jegyezzük meg, hogy turkálgatás közepette second hand anyagra bukkantunk: ez kivált Vida esetében látványos, hiszen egy évvel korábbi kitűnő kötetében (!) ugyanez a szöveg szerepel, Tőzsér rangos folyóiratközlései esetleg elkerülhették egyesek figyelmét. A mélypontot Tóth Elemér moralizáló és Csáky Károly közhelyes, népies szimbolikájú, 19. századi irodalomszemléletet tükröző, önmaguk paródiáinak ható versei jelentik, melyek még Petőfi küldetéses korában is a szerkesztői fiókok legzugában végezték volna, noha kétségtelen, Tóth versének van némi ellenségképző és mozgósító ereje, s akadhat egy-két (ön)ostorozó hazafi, aki ráharap: „Ki kell gyomlálni őket, / a létünkre törőket”, mert ugye mi (gondolom: magyarok) együtt „mégiscsak jóval mértünk / mindent.” De úgy látszik, a turkálóban több használt ruhadarabról nem esett le a kokárda. A sokkal magasabb nívót képviselő Barabás Zoltán is felveti nosztalgikus tételverse Emőd Tamás-intertextussal átitatott szakaszában a magyarság sorskérdéseit: „lesz-e holnap / új, művelt Magyarország / és Erdélyben emberséges élet?” Illetve: „Hányat temetünk még? / Hány barátot, magyart?” Izzadt igyekezetek ezek, de egy szívszorító hazafias zokogáshoz még mindig mérföldekkel jobban illenek a (poszt)romantikusok, már ha vágyik valaki az ilyen férfias-könnyes katarzisra egyáltalán. A novellaféleségek közül kiemelkedik Z. Németh István játékos novellája, illetve Nagy Erika szövege, mely egy női magazin tárcanovellájaként jól megállná a helyét, Pénzes Tímea szolidan elmenős szövegét már olvastuk tavaly, Dömény Andrea pedig még mindig nem tanult meg se szerkeszteni, se szabatosan fogalmazni. A tanulmányoknak (esszéknek?) ható írások közt igazi gyöngyszem H. Nagy Péter Kimérák című szövege: az írás Juhász R. József egy alkotásáról szól, amely: „a hagyományos, kanonikus lingvisztikai taxonómia rendszerszervező kódjának összezavarását hajtja végre”... A legjobb ellenpont talán Jakubecz Márta Hidakon járunk című naiv esszéje, mely olyan igazságot fogalmaz meg, mint „a lelki-szellemi hidak embereket, népeket kötnek össze”, aztán eljut az oltáriszentségig, mint a legnagyobb hídszerepet betöltő jelenségig (csak azt a sok hitvitát felednénk!) és végeredményül egy igencsak közepesre sikeredett, álmosító prédikációt kapunk. Juhász L. Ilona Dr. Sidó Szilveszter kopjafáiról ír, Dr. Kiss László Selye Jánosról, Gágyor József a tallósi péróról tesz elénk olvasmányos publicisztikát, Miklósi Péter Szőke Józseffel beszélget, Csáky Károly Hont megye közgyűj?teményeit listázza kialakulásuk folyamatában, Popély Árpád pedig A szlovákiai magyar pártlap és 1956 címen közöl figyelemreméltó jegyzetet. Szívből ajánlom Liszka József marburgi naplójegyzeteit, korántsem irodalmi értékük miatt, hanem azért, mert sokat elmondanak a valóban tenni akaró, hatványozottan értékes munkát végző hazai értelmiségi dilemmáiról és lehetőségeiről. Sokszorosan többet, mint Pomogáts Béla adatokkal, korokkal arisztokratikusan bánó Trianon-szindrómás, többek közt kollektív felvidéki szellemiséget, lelkiséget és mentalitást is nyomozó nyomasztó eszmefuttatása.

(Vámbéry Antológia 2007, Vámbéry Polgári Társulás, 2007.)