Mesterek és tanítványaik

Népes nyitóképpel indul az Ifjú Szivek műsora: színpadon van gyakorlatilag mindenki, aki itt és most szerepelni fog. Az „öreg mesterek” kissé oldalt, a „fiatal tanítványok” középen, a padlón ülnek, mintegy áhítatos várakozásban.

És a kolonyi Süttő Anna (néni) rákezdi: archaikus, régi stílusú népdalokban mesél a női létről, a nagy leányos érzelmi fellángolásoktól az esküvőig. A háttérben – deus ex videoprojektor – legalább félszáz éves fotók váltják egymást. A téma ugyanaz, egy faluközösség hétköz- és ünnepnapjain keresztül. Azután Anni néni befejezi, jönnek az Ifjú Szivek táncosai, Nyitra-vidéki táncokkal, s a négy pár véglegesen olyan örvényt kavar, amely egy időutazás kezdete.

Akkor most hogy is van ez? Anni néni ül és énekel, valószínűleg ötven évvel ezelőtt is ugyanígy csinálta, valahol ott, abban a faluban, amelyet a fekete-fehér képeken látunk, és ha befejezte, táncolt is, sokakkal együtt; és most itt vannak ezek a lányok és legények, akik ugyanúgy csinálják, mintha akkor és ott lennének... Kezd bonyolódni a dolog.

Pedig mindez csak a kezdet. Mert jön a nevezetes tereskei dudás, Pál István (bácsi), ez a cirokbajszú magyar ősrapper, aki juhászos-tetűs nótájával, furulyájával és dudájával, táncával megőrjíti a közönséget – akár show-műsorok felkapott, kézről kézre adott sztárja is lehetne. Majd a magyarbődi Koczák Jolán és Ceranko Margit következik, az előadásmód visszafogottabb, de a produkció nem kevésbé egzotikus, már ami a magyar füleket illeti: a többszólamú éneklésből kapunk ízelítőt. Kicsit később a húrok közé csap az abaújszinai Potta Géza is a bandájával egyetemben, nálam erre a napra kiérdemelte az ördög hegedűse címet. A vendégek magánszámai között persze szerepet kap a Szivek táncegyüttese: abaújszinai táncokat, oláhost, az Ördöngösfüzesen együtt élő magyarok, románok, cigányok táncait kapjuk tőlük.

Az utolsó harmad a legtávolabbról érkezett vendégeké. „Lunca de Jos” – ízlelgetem az államnyelvi helynevet. Szép, bár a „Gyimesközéplok”-nak is megvan a maga bája. (De azért az a Lunca... és akkor még nem is beszéltünk a népviseletről. Hétfőtől hiszek a dáko-román elméletben: honnan máshonnan kerülhetett volna be a gyimesi férfiak viseletébe az a római légiók mellvértjére emlékeztető darab?) Jön tehát a Gyimesek tánckészlete a helyi hagyományőrzők előadásában, „Kicsi Kóta” Blága Károly táncossal és a hagyományos gyimesi zenészpárossal – Zerkula János prímással és feleségével, Fikó Reginával, aki korát és méreteit meghazudtoló energiával nyevi az ütőgardont, amíg csak tart a vigadalom...

Címszavakban ennyi. Persze kapunk fogódzóként némi elbeszélést is: arról, hogy az Ifjú Szivek műsorának akár mottója is lehetne a peremkerület vagy nyelvhatár fogalma, hiszen a Zoboraljától és Magyarbődtől északra vagy a Gyimesektől keletre már más nyelvű közösségeket találunk; ezek a szigetek mégis valami egyedit őriztek meg a népi kultúrából. Ugyanakkor hallhatunk arról is, hogy a népi kultúra sem változatlan, hanem élő képződmény, a maga divataival, meghatározó egyéniségeivel és ezek követőivel együtt; éppúgy hatással van rá a változó világ, mint a kultúra más szegmenseire. Hogy nem vész el, csak módosul, alakul, bármennyire szeretnek is a népi kultúra kutatói egy-egy nagyobb szabású gyűjtést „utolsó pillanatként”, „huszonnegyedik óraként” aposztrofálni.

Az Ifjú Szivek műsora nem a huszonnegyedik óra apokaliptikus látomásából született. Mestereink (Hagyományos tánc és zene a Kárpát-medencéből három ország hagyományőrzőinek előadásában) – írták címként a program fölé, és összejött több tucatnyi művész (a vendégek közül szinte mindenki egyben a Népművészet Mestere cím birtokosa), hogy megmutassák: amit tudnak, amit tesznek, amiben élnek, az létező világ, és némi érdeklődés tanúsítása árán elsajátítható, befogadható. Nem egy emberöltőn fordul meg a sorsa, hiszen átadható. Talán fertőző is egy kicsit.

Mindenesetre a hétfői előadás egyszeri alkalom volt: valószínűleg ebben a felállásban megismételhetetlen. Aki nem látta – késő bánat.

Zárókép. Indulnak a szereplők hazafelé. „Csak egészség legyen” – hallom itt is, ott is az indokolt búcsúformulát. Vajon hol szedi fel az ember a hasonló bölcsességeket? Kérdés marad. „Csak egészség legyen” – próbálom én is, urbánus számmal hitelesen kimondani. ... és térerő – teszi hozzá valaki. Hát igen, ez már egy másik világ.