Mese a világvége széléről

Ráadásul úgy, hogy elsősorban gyerekközönséget céloz meg, de felnőttek felé is lényegi üzenetet közvetít: szeretné őket ráébreszteni, hogy sokkal felelősebbek gyerekeik jövőjéért, mint ahogy azt gondolják.

Kacagóciában valami nincs rendjén. „Hova lett a kacagóc identitás?” – hangzik el a kérdés a színpompás Hahota palotában, ahol Hihihi királyné (Holocsy Krisztina), Höhöhö király (Olasz István) és főudvarmesterük (Bernáth Tamás) tanácstalanul néznek egymásra. Hiába hirdet Kacagimpiát az udvar, azaz versenyt, hogy eldöntsék, ki a nevet a legjobban az országban: a régmúlt idők pompásan hahotázó lakosai torkát most csupán hörgés, nyihogás, kínos vihogás hagyja el. A produkciók értékelhetetlenek. Hogy miért?Vadalma királykisasszony (Hostomský Fanni) a felnőttekkel ellentétben nagyon jól látja, hol a baj.

N. Tóth Anikó mesejátéka több jelentésbeli réteget sző egymásba. Kacagócia elsősoron egy fantáziavilág, ahova főhősünk azért menekül, mert az iskolában nem szabad hangosan nevetni a tanítás alatt. Márpedig Anina (Hostomský Fanni) és Tomi, a padtársa (Szebellai Dániel) nem tudják megállni nevetés nélkül. Anina a képzeletét hívja segítségül egy idejétmúlt iskolarendszer marcona szigora ellen. Ez a képzelt világ egyben utópia, melyben szülei sokkal vidámabbak, mint a szürke, rohanós hétköznapokban. Kacagócia egy fordított világ: itt a szülei nevetnek, a kislány pedig képzelete segítségével olyan énjét teremti meg, aki nem nevet, illetve – a saját szavaival élve – aki megtanul befele nevetni.

A személyes szálon túl Anina története azonban univerzális üzenettel is bír. Kacagóciában azért felejtettek el kacagni az emberek, mert megváltozott az időjárás: véget nem érő esőzések, zivatarok és villámok keserítik az itt élők kedvét és teszik tönkre a veteményeseket. Az alaphelyzet nem más, mint a klímaváltozás, a kacagásképtelenség pedig a mai fiatal generáció klímaszorongásának tükre. Annak a generációnak, akik nem tudják, milyen lesz a jövő, milyen lesz az élet a bolygón, akik nem vállalnak emiatt gyerekeket – egyszóval, akik mentális és fizikai egészségét veszélyezteti a bizonytalan jövőkép.

Főhősünk feladata tehát nem kevesebb, mintsem hogy megmentse a bolygót. Azaz, mesebeli síkon, Anina társaival, Hilariusszal (Szebellai Dániel), Vihogonccal és Nyihogonccal (mindkét karaktert Köleséri Sándor alakítja), elindul visszaszerezni a napmorzsát, amelyet elcsent a boszorkány (Molnár Xénia), hogy visszacsempésszen némi fényt Kacagócia lakosainak életébe. Mígnem ráébred, hogy a feladat ennél bonyolultabb, hiszen elsősorban egy furcsa lényt, a világvégi bolyongót kell megmentenie. Matusek Attila rendezésében bámulatos sodrása van a történetnek, ami a mesefilmeken felnövő gyereknézők számára nem lesz idegen. Vadalmát és kis csapatát kalandok sora várja, a színpadon történő események már-már úgy hatnak, mintha egy pörgő fantasy végkimenetelét néznénk.

A világvégi motívum természetesen nem véletlen. A darab ezen a ponton rokonítható azokkal a történetekkel, amelyek a klímakatasztrófa bekövetkezte utáni világ képét vizionálják. A posztapokalipszis szinte közhellyé vált az irodalomban és a popkultúrában, hiszen rengeteg sci-fi – próza és film – vázol sötétebbnél sötétebb disztópiát. A téma annyira gyakorivá vált, hogy kezdünk immunissá válni és egyre hajlamosabbak vagyunk közönyösen legyinteni az apokaliptikus világkatasztrófák láttán.

N. Tóth Anikó mesejátékában azonban etikai-morális dilemmák szövevényében találjuk magunkat, amelyek nem engedik, hogy felvegyük a közönyösen belenyugvó nézőpontot. Kiderül ugyanis, hogy a Kacagócia uralkodóinak tulajdonában lévő napmorzsa nem is annyira illeti meg az uralkodókat, mint ahogy azt ők gondolják. „Nem minden a tiétek” – hangzik el a darab egyik kulcsmondata több alkalommal is. Ahogy Vadalma és barátai elhagyják a színes Kacagóciát, egyre szürkébb, sötétebb árnyalatokat ölt a világ körülöttük, míg a világvége a színpadon leginkább a fák halálával, illetve furcsa, apokaliptikus állapotával jelenik meg. Csak úgy, mint a főhősök, mi is elkezdünk morfondírozni a kérdéseken, amelyeket ez a katasztrófavilág sugall: miért formálunk jogot mindarra, ami kinő a földből? Miért hisszük azt, hogy a fákat megcsonkíthatjuk? Miért gondoljuk, hogy megilletnek minket a nap sugarai és a kellemes idő? Tényleg uralkodhatunk a természet felett?

A kacagó királykisasszony azt üzeni, hogy végérvényesen elérkezett a pillanat, amikor át kell gondolnunk, hogy kik vagyunk: hogy mit jelent embernek lenni itt a Földön, és emberként milyen viszonyt formálunk a bennünket körülvevő világgal. Ez az üzenet pedig nem csak a gyerekeknek szól, hanem a felnőtteknek is, akik kezében ott a gyerekeik jövőjének sorsa.

Jó hír, hogy a színház legalábbis elkezdte átgondolni ezeket a dolgokat. A jelmez- és a díszlettervezésnél is olyan megoldásokra törekedtek, melyekkel minél kisebb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után. Michac Gábor jelmezei nem készültek új anyagokból, döntő részüket a színház jelmeztárában talált textilből varrták – a végeredmény pedig játékos, humoros, szemet gyönyörködtető. Azzal az elgondolással, hogy természetes anyagot használjanak csak, a díszlet fából készült, tehát az előadást követően nem marad fenn olyan, a díszletből hátramaradt konstrukció, amely nem bomlik le. Sőt, hogy minimalizálják a papírhulladékot, a készítők nem nyomtattak műsorfüzetet sem, ez csak online érhető el.

N. Tóth Anikó darabjának köszönhetően tehát egy zöldebb színház irányába nyitott a Komáromi Jókai Színház. Mi pedig szurkolunk, hogy ezen az úton halad tovább, és annak is, hogy minél többen – gyerekek és felnőttek – látják majd A kacagó királykisasszonyt.