Mélység zenében és szövegben

Az elmúlt évben két tehetségkutatón is szerencsét próbáltak. Vásárúton, a Szlovákiai Magyar Könnyűzenei Szemlén a második, a magyarországi Peron Music Tehetségkutatón pedig a harmadik helyen végeztek. Az egyiken stúdióidőt nyertek a helyezés mellé, a másikon koncertlehetőséget a Művészetek Völgyében. A Bafy Anna, Bakoš Orbán Attila, Gubala Nicolet és Uličná Lucia alkotta formációnak Nicolet a szószólója, ő mesélt dalokról és tervekről.

Mint annyi hazai zenekar, ti is a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Versenyen mutatkoztatok be. A verseny megzenésített versek kategóriája számos olyan zenésznek adta meg a kezdőlöketet, akik nélkül sokkal szegényebb lenne a szlovákiai magyar zenei színtér. Egy interjúban azt mondtátok, hogy a megzenésített versek korát lezártnak tekintitek. Miért éreztétek szükségesnek, hogy új fejezetet nyissatok?

A Tompa Mihály tökéletes arra, hogy kezdő zenészek megismertessék magukat, hogy a fiatal gimnazisták megtapasztalják, milyen az, mikor valaki értékeli a mondanivalót, amit szeretnének átadni. Ez hatalmas lehetőség. Viszont egy idő után nagyon nehéz elszakadni tőle. A köztudatban máig úgy ragadtunk meg, mint a zenekar, aki verseket játszik. Pedig ez nem mondható el rólunk többé. Játszunk ugyan a mai napig verseket, de próbálunk nyitni más irányba is.

Ha nem is irodalmi alapot zenésítetek meg, a saját dalszövegeitekre továbbra is jellemző a lírai hangvitel.

Igen, a legtöbb hazai zenekar szövegeire igaz, hogy van bennük egyfajta költőiség, hogy nem mindennapi dolgokat próbálunk szavakba önteni. Engem a csalódás, főképp a szerelmi csalódás inspirál, de a Virginia című dalunkat például Virginia Woolf búcsúlevele illette. Olyan pillanatokat próbálunk megragadni, amiről úgy érezzük, hogy érdemes róluk beszélni.

Izgalmas, mikor egy fiatal zenekar úgy dönt, hogy nem hagyja, hogy a piaci igények formálják az arculatát. Nemrégen nyíltan kezdtetek beszélni arról, hogy elvesztegetett idő volt az, amikor népszerű dalokat játszottatok a koncertszervezők kedvéért.

Nem veszítünk semmit, ha nemet mondunk olyan koncertekre, ahol csupán a közönség szórakoztatása a cél. Lehet, hogy évente csak öt koncertünk lesz, de arra az öt koncertre tudom, hogy azért hívtak, mert minket akarnak hallani, és olyan embereknek játszhatunk, akik értik az üzenetünket. A legtöbb kezdő zenekarnak a koncertezés a pénzforrást jelenti. De egy idő után felismeri az ember, hogy ha szórakoztató koncerteket vállal be, akkor nem jut idő arra, hogy a saját dalainkkal foglalkozzunk. Nem szabad attól félni, hogy ha valahova nem megyünk, máshova sem hívnak majd. Hívni fognak.

Van a szlovákiai magyar könnyű-zenei téren belül egy olyan támogatási rendszer, amely ösztönözni tudja a fiatal zenekarokat, hogy belátható időn belül meghozzanak egy ilyen döntést? Mielőtt elapad a kreatív energia és a motiváció?

Nagyon szoros kapcsolatot ápolunk a legtöbb felvidéki zenekarral, hiszen nincs belőlünk sok. Mindenki buzdított minket, hogy hozzuk meg ezt a döntést. Ők is meséltek arról, hogy mennyire nehéz volt nemet mondani, de egy ponton muszáj volt ezt megtenniük. Valamiért azonban nem beszélünk erről nyíltan. Arról, hogy milyen fontos lenne, hogy olyan közösséget és olyan kulturális berendezkedést alakítsunk ki, ahol teret kapnak a kevéssé ismert vagy amatőr zenekarok. Az amatőr zenekar természetesen nem azt jelenti, hogy a tagok amatőr szinten játszanak, hanem azt, hogy nincs meg az a lehetőségük, hogy feljebb jussanak. Ha többet beszélnének erről a zenekarok, akkor a fiatal csapatok is hamarabb megértenék, hogy nem feltétlen falunapokba kell pénzt meg energiát fektetniük, hanem olyan kulturális rendezvényekbe, amelyek a fiatalokat vonzzák.

Miért vonzódtok a mélyebb, komolyabb olykor egészen komor témák felé?

A Virginia című számunkat sokáig nem mertük játszani koncerten, mert úgy gondoltuk, hogy túl sok. Hogy paradicsommal dobálnak majd minket – tartottunk tőle, hogy egy ennyire furcsa témát vigyünk koncertre. Húszévesek nem szoktak a halálról írni dalt. Aztán rájöttünk, hogy igenis lehet ilyen témát játszani. A dalban már az első másodpercek hátborzongatóak, mikor Attila a cintányérokat kezdi csikorgatni. Anna a szólórészében azt az őrületet dolgozza fel, amely az írónőt maracangolta, Lucia pedig az elhaló szívdobogást utánozza a dal végén. A mélység utáni vágyódás mindannyiunkban ott van, és nem csak szavakkal kifejezhető.