Mélyebb és szebb, mint a valóság

Hodossy Gyula, Szászi Zoltán és Kovács MagdaSomogyi Tibor felvételeSzerencsés véletlen vagy a sors volt, nem tudom, mindenesetre úgy adódott, hogy a 60. születésnapját ünneplő Kovács Magda írónő jubileuma alkalmából földije, Szászi Zoltán költő, lapunk munkatársa mondott laudációt csütörtökön a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéházban, a Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága (SZMĺT) rendezvényén.

Ám nem csupán születésnapi ünnepségre gyűlt össze a népes, barátokból, lelkes olvasókból álló közönség, hanem könyvbemutatóra is: Kovács Magdának ugyanis a jubileum kapcsán A gonosz aszszony hagyatéka címmel novelláinak válogatása jelent meg a Lilium Aurum Könyvkiadóban. „Az író kora egyfajta apropója a ma kezünkbe kerülő kötetnek. Nem szeretem az apropókat – kezdte köszöntőjét Szászi Zoltán. – Én Kovács Magdát szeretem, amit, ír, amit mond, ahogy él, ahogy madárkezeit reptetve elmeséli az elmesélhetetlent, ahogy belebújik az álmaiba, ahogy átvarrja képzeletem gomblyukait és új kabátba bújva garabonciásként ismerhetem meg történetének hőseit, mert belevarázsol ezekbe a történésekbe, létezésformát mutat, olyat, amelyet ő apró gyerekkora óta képes magáénak tudni, s nem irigykedik amiatt, hogy ezt más is megtanulhatja, megtapasztalhatja.”

Hodossy Gyula, a SZMĺT elnöke pohárköszöntőjében elsősorban arra próbálta rávenni a ma is fiatalos, lendületes, hihetetlen mennyiségű pozitív energiát árasztó Kovács Magdát, aki elég szűkmarkúan méri a könyveit, hogy írjon többet.

Kovács Magda földije Hizsnyai Zoltán költő is, aki az esten életéről, pályájáról, családjáról faggatta. És ahogy azt már megszokhattuk, az írónő ezúttal is élvezetesen, lebilincselően, megunhatatlanul mesélt sok mindenről. Például az édesapjáról: „Apám rendkívüli ember volt. Egyenes gerincű, soha nem félt semmitől. Ő volt a példaképem.” Azt is tőle tanulta meg, hogy ne mutassa ki a bánatát. „Soha nem szoktam sírni, csak a széptől. Ha valami szépet látok. De lehet, hogy ha öregasszony leszek, megtanulok sírdogálni” – tette hozzá kacagva. Mesélt könyvélményeiről, fiatal éveiről, arról, hogy többször került összetűzésbe a felette állókkal: „Híres makrancos voltam.” (Talán) arra is választ kaphattunk, miért ír keveset: „Engem meggyötör az írás, felkavarja a lelkemet, de ha már benne vagyok, akkor szeretem csinálni.” Elárulta továbbá, hogy általában nem történetet hall ott legbelül, hanem zenét. Ezt a belülről szóló zenét kottázza le aztán szavakkal. Ezért sem szereti, ha a szórendjén változtatnak, mert akkor „megdöccen” a mondat melódiája. A gonosz asszony hagyatéka című kötetének novelláit ő maga válogatta, s a válogatásnál is azt vette figyelembe, hogy hangulatukban közel álljanak egymáshoz. Mit is ajánlhatnék ezek után az olvasók figyelmébe, mint Kovács Magda frissen megjelent könyvét? Akik szeretik az írásait, azoknak azért, akik pedig nem ismerik, azoknak azért, hogy sürgősen fedezzék fel maguknak. Hiszen mint Szászi Zoltán mondta köszöntőjében: „A hagyaték, amit ráhagytak Kovács Magdára, bármily hihetetlennek tűnik is, mindannyiunké. Ő le tudta, le tudja írni mindazt, amit csak kevesen. Érezni tud, éreztetni tud, ami fáj neki, olvasójában is sajog, amit lép, amit fárad, a vele, szövegei által egy másik életbe belemásolódni tudó olvasó egy az egyben megéli. Ritka tulajdonság ez egy író részéről ennyire egyszerre tudatosan és ösztönösen kitárulkozni. Nem játszva, hanem megélve, megszenvedve a történetet. (...) Csak a való s mégsem csupán az. Valami, ami a valóságnál még mélyebb, még fájdalmasabb. Még szebb. Az élet maga, a mulandóság és az örökkévalóság kettős megmagyarázhatatlansága.”