Megszólalni a folyó hangján

A művésztelepen olyan alkotások születnek, amelyeket a természeti környezet inspirált: az alkotók a környezetükben tapasztaltakra reagálnak, vagy pedig maga a táj adja a műalkotás keretét, mondanivalóját, nemegyszer a színterét, hiszen sokszor szabad ég alatt történő performance-jellegű eseményekről van szó. Mivel az alkotótelepet minden évben ugyanott tartják, ezért nem meglepő, hogy egyes témák újra és újra felszínre kerülnek, hiszen a vajkai táj az ember legsúlyosabb természetbe való beavatkozásának a tanúja a régióban.

Az eseményt záró kiállítás a tíznapos művésztelep eredményét prezentálta. Legtöbb esetben nem pusztán a végtermék az izgalmas, hanem az alkotás készítésének folyamata, vagy az ennek során létrehozott esemény áll a fókuszban – ezért is olyan fontos a fotó- és videódokumentáció. Azt, hogy az esemény komoly renomét szerzett az elmúlt évek során, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eddigi résztvevők mellé több fiatal művész csatlakozott idén. Tizenhat résztvevője volt az idei művésztelepnek – első bepillantásunk következik hat alkotó munkájába.

Fókuszban a Duna

Csupán az ember formálhat jogot a szabadságra? Nagy Csilla és Szőke Erika közös alkotása antropocentrikus világlátásunk helyességét kérdőjelezi meg. A két képzőművész nem első alkalommal működik együtt. A művésztelepen a tavalyi, somorjai At Home Galéria számára készült közös projektjük során kifejlesztett fotótechnikát elevenítették fel, úgy, hogy az alkotói folyamatba új gondolatot szőttek. Alkotásuk egy többméteres lumenprint – egy olyan kép, melynek mintáját a Duna kavicsaiból rakták ki az alkotók, és amelyet napfény segítségével rögzítettek a fényérzékeny papíron. A képen egy kétnyelvű szöveg rajzolódik ki. Mivel a Duna nem tud megszólalni – vagy legalábbis nem úgy, hogy azt korlátolt emberi érzékeinkkel megértsük –, a két alkotó a folyó nevében valósít meg egy tiltakozó tüntetést, alkotásuk pedig a transzparens funkcióját tölti be. „Jogom van folyni”– üzenik számunkra, arra reflektálva, hogy a Duna a gőzhajózás kezdete óta tűri folyómedre szabályozását, melynek legdurvább példája természetesen a bős–nagymarosi vízlépcső kialakítása volt, amely felmérhetetlen ökológiai katasztrófához vezetett.

Gyenes Gábor képregénye első hallásra komikusan lehetetlen párhuzamot von a sós vizek ragadozója, a cápa és a Duna egykor gyakori, mára kihalófélben lévő halfajtája, a viza között. Ahogy azt Gyenes Gábortól megszokhattuk, gondolatmenetéhez popkulturális alkotás nyújt kiindulópontot – ezúttal Steven Spielberg legendás horrorfilmjét, a Cápát parafrazálta. Bár évtizedeken át kultuszfilmként élt a köztudatban, a film árnyoldala, hogy a cápa horrorisztikus megjelenítése olyan negatív sztereotípiákat keltett, melyek eredményeképp a faj megtizedeléséért felelős cápavadászat-hullám tört ki. Ha ezt végiggondoljuk, a párhuzam a két vízi élőlény között nem is olyan hajmeresztő: a viza, Európa legnagyobb édesvízi hala, mely ívni járt a Dunába, egykor a dunai halászat egyik meghatározó fajtája volt, míg mára a halászatnak és a vízlépcsőknek köszönhetően szinte teljesen kiveszett. Spielberg helyett most Gyenes Gábor fantáziájának főszereplőjévé vált.

Anyagok a természetből

Richard Aradský tavalyi projektjének folytatásaként készítette el azt a nagy méretű térszobrot, mely már a kiállítást bemutató épület bejárata előtt magára vonta az érkezők figyelmét. Az alkotó egy olyan különleges eszköz segítségével dolgozik, amely a természetben jelen lévő elektromágneses hullámokat képes rögzíteni. Richard Aradský arra mutat rá, hogy minden szűkebb értelemben vett természeti közegnek, sőt, minden egyes növénynek megvan a maga specifikus kisugárzása. Amint ezt a kisugárzást rögzítette, az alkotó szubjektív meglátásaira hagyatkozva egy plasztikus nyelvezettel átírja, azaz a rögzített anyag alapján egy térbeli objektumot készít, melynek alapanyaga maga az a növény, melynek elektromágneses kisugárzását modellezi az alkotó.

Helen Tóth elsősorban festészettel foglalkozik, első alkalommal vett részt a művésztelepen. Most egy folyamatban lévő projektjén dolgozott tovább, helyesebben szólva, alkotói ciklusának egy itt készült alkotásával bővítette a vajkai tájat. Helen Tóth korábban klasszikus olajfestményeket készített, vásznain rendszerint az erdő és annak részletei kerülnek fókuszba. Erdei sétái során gyakran gyűjtött hulladék fát – kérgeket, letört ágakat –, melyeket eleinte csupán azért vitt magával, hogy ezeket modellezve, hű módon vigye át az erdő témáját a vászonra. Mígnem fordult a kocka, és maga a hulladék fa vált az alkotás alapanyagává: Helen Tóth ezeket megfestve készít térbeli alkotásokat, melyeket ezt követően az erdőbe visz vissza, itt installálja őket fel, hogy a természetes közegük váljon a kiállítótérré. Az ország több pontján készített már ilyet, melyeket egyébként QR-kódokon keresztül tudunk felkeresni. A kiállított objektumok természetesen efemer jellegűek: az alkotó azzal számol, hogy egy idő után szétmállnak, és az erdő részévé válnak.

Funczik Mónika egy memóriajátékot, a pexesót emelte művészi és természetközeli megvilágításba azzal, hogy a természetben gyűjtött darabkákat helyezett el egyforma fadobozkákban – a játék résztvevőinek nem egyforma képeket, hanem a párt alkotó részleteket kell megtalálnia. A cseresznyemaghoz például cseresznyefa kérgéből szivárgó gyantát kell megtalálni, az erdeifenyő tűlevelét a tobozával vagy épp két domináns vajkai gyomot kell összepárosítani.

Az In Situ művésztelep további alkotásairól a jövő héten írunk.