„Szép este volt. Meg is hatódtam párszor...” (Kviff-felvétel)
Megsínylette a rendszer bosszúját
Hosszú állótapssal ünnepelte Karlovy Vary fesztiváljának közönsége Daniela Kolářovát, miután nem kevésbé népszerű pályatársa, Jiří Bartoška, a rendezvény elnöke kezéből átvette az életművéért neki ítélt Kristályglóbuszt.
Ünnepelték őt kitűnő filmes alakításaiért, mára legendássá vált filmekben nyújtott játékáért, de azért is, mert tartással, egyenes gerinccel éli az életét. Magány az erdőszélen, A cowboy nyara, Júniusi találkozás, Gömbvillám, Általános iskola, Sötétkék világ, Csereüvegek, Betlehemi fény, Kawasaki rózsái. Pályakezdése óta a legjelesebb cseh rendezők foglalkoztatják. Egyéves volt, amikor elváltak a szülei. A Františkovy Lázněban töltött első esztendő után édesanyja viszi tovább egy még híresebb fürdővárosba, Karlovy Varyba, ahol a színház könyvelője lesz. Ezzel a lépésével meg is pecsételődött gyermeke sorsa. Kilencéves korától mesejátékokban játszik, a zenekari ároktól a zsinórpadlásig mindent feltérképez a kislány, középiskolásként pedig már a helyi amatőr színtársulat tagja. Közben sportversenyekre jár, érmeket nyer. Tizennyolc évesen költözik Prágába, miután felvették a színművészeti főiskolára. Azóta folyamatosan dolgozik, a közönség nagy örömére.
Visszajár még olykor-olykor Karlovy Varyba, ahol elmondása szerint gyermekkora legszebb éveit töltötte? – kérdeztem tőle nem sokkal azután, hogy átvette a fesztivál rangos elismerését.
Tíz éve voltam itt legutóbb. Megláttam az üzleteken az orosz feliratokat, és megrettentem. Eladták a várost az oroszoknak? Hogyan történhetett ez meg? Nekem ez a hely ma is rengeteget jelent. Gyerekkoromban a várost átszelő patak vize télen befagyott, csak a Gagarin-forrásnál gőzölgött a víz. Ahol lehetett, ott korcsolyáztunk, de még hokiztunk is. Ahol átlátszó volt a jég, a halakat bámultuk. A Pupp Szálló nagytermébe jártunk táncórára. Az Imperial Szállót a magas rangú szovjet katonatisztek feleségei sajátították ki. Oda jártak gyógykezelésekre. Délutánonként már a Kolonnádon grasszáltak súlyos illatfelhőt húzva maguk után. Sok mindenhez olcsón hozzájutottak, hiszen a „felszabadítóinkhoz” tartoztak. Sokszor lerajzoltam őket. Fölényesek voltak. Gőgösek.
Prágában kollégista volt?
Csak az első két évben. Amint elkezdtem a harmadik évet, új párjával az édesanyám is felköltözött a fővárosba. Onnantól fogva velük laktam. A nagyszüleim is Prágában laktak. Nagyon szerettem őket. Sokszor stoppal jöttem fel hozzájuk Karlovy Varyból. Anyai nagymamám a második világháború kitörésekor Zsolnáról költözött Prágába. Magas kort élt meg. Magyarul is jól beszélt. Gyakran megtörtént, hogy eltévedt magyar turistákat igazított útba a belvárosban.
Színészi diplomáját 1968 júniusában, két hónappal az ország szovjet megszállása előtt vette át. Milyen volt az a nyara?
Augusztusban törtek ránk a Varsói Szerződés katonái. Ötvenöt éve. Hajnali négykor csöngetett a szomszéd. „Itt vannak az oroszok!” Kinyitottam az ablakot, fejem felett zúgtak a repülők. Szörnyű érzés volt. Szaladtam a Vencel térre. Tankok és katonák. Sokkoló volt a látvány.
Vidéki társulatban kezdeni nem volt kötelező akkoriban?
Szerencsém volt. Hiány volt fiatal színészekből Prágában, ezért maradhattam a fővárosban. Egyvalami azonban problémát okozott. Nem tudtam sírni a színpadon. Megkérdeztem Dana Medřickát, legcsodálatosabb kolléganőim egyikét, hogyan csinálja. „Várj tizenöt évet, magától fog menni.” Igaza lett. A kudarcok, a csalódások, a fájdalmak besegítenek. Minél többet tud a színész az életről, annál mélyebbről tud meríteni a szerepeihez.
Negyvennégy évig volt a Vinohrady Színház rangos társulatának egyik vezető színésze. Előfordult, hogy kimondottan rossz szerepet osztottak önre?
Voltak kötelező feladatok. Főleg államünnepek táján. Olyankor a frász tört ki bennünket. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára a legtöbbször fércműveket kényszerítettek ránk, csak hogy teljesítsük a pártközpont elvárásait. Egyetlen vigaszom az volt, hogy többségben olyan kollégákkal dolgozhattam, akiket művészileg és magánemberként egyformán tiszteltem.
Filmben elkerülték a kötelező feladatok?
Ha olyan forgatókönyvet tettek elém, amelyik nem tetszett, az alól a munka alól ki tudtam bújni. Voltak kollégáim, akik mindent elvállaltak. Párttagsági kötelességüknek tekintették. Ők veszélyesek voltak számunkra, előttük nem beszélhettünk nyíltan, fél szóval sem kritizálhattuk a rendszert. Tudtuk, kivel evezünk egy csónakban. De volt olyan kollégánk is, aki ugyan elkötelezett híve volt a kommunista pártnak, de ahol tudott, ott segített. Például Jiřina Švorcová, a nagy sikerű Nők a pult mögött című sorozat főszereplője. De mondok egy ellenpéldát is. Az a kolléganőm, akivel közös volt az öltözőnk, 73 nyarán, miután a felesége lettem Jiří Ornestnek, azt kérdezte tőlem: „Te cionista vagy? Zsidóhoz mentél feleségül?” Nem tudtam, hogy a kommunista párt respektálja a nürnbergi törvényeket, feleltem. Mire ő dühödten azt válaszolta. „Micsoda humorod van!”
A régi rendszerről, a normalizációs években kialakult társadalmi helyzetről alkotott véleményét sosem hallgatta el.
Már 1968 tavaszán volt egy megrázó élményem. Moszkvában vendégszerepeltünk egy vizsgaelőadásunkkal. „Vigyáztak” ránk. Bárhova mentünk, minden lépésünket megfigyelték. Civilbe öltözött rendőrök gyűrűjében mozoghattunk csak a városban. Nem éreztük jól magunkat. Évekkel később, a második fi am születése után nőgyógyászati műtétre kellett mennem. Pont akkorra kaptam időpontot, amikor a Vinohrady Színház társulata moszkvai fellépésre utazott. Festették a kórházat, ezért az eredeti, júliusi időpont helyett májusban műtöttek. A színházban meg azt hitték, én intéztem úgy, hogy ne kelljen Moszkvába utaznom. Pedig csak fel kellett volna hívniuk a kórházat, hogy ellenőrizzék a dolgok állását. Mentek rólam a jelentések a pártközpontba. Két évig nem dolgozhattam sem a rádióban, sem a televízióban, de még filmszerepet sem vállalhattam. Valahogy mégsem keseredtem bele a helyzetbe. Anyagilag ugyan nagyon megérezte a családom, de legalább több időt tölthettem a fiaimmal. Simont márciusban szültem, de szeptemberben már játszottam. Matěj hathetes volt, amikor visszamentem a színházba. Két év után pedig minden helyreállt.
Jaromír Hanzlíkkal évekig elválaszthatatlan párost alkottak. Hol jöttek rá, hogy illenek egymáshoz?
A színházban. Először egy vígjátékban kerültünk össze. Aztán ő lett Hamlet, én Ophelia. Később kiderült, a filmvásznon is jól mutatunk együtt. És ez így ment egészen addig, amíg mindketten ki nem mondtuk, hogy nem akarunk belépni a pártba. Akkor szétválasztottak bennünket. Így bosszulta meg a rendszer az ellenszegülésünket.
Lett azonban később egy új filmes partnere, akihez több remek alkotás köti: Zdeněk Svěrák.
Ő lett az én másik férjem. A filmbeli házastársam.
„Igaz ember – nyilatkozta önről Zdeněk Svěrák. – Sosem kereste a rendezők barátságát. Fogadásokra, filmes összejövetelekre sem jár. Szeretem az emberségét, az iróniáját. A Csereüvegekben olyan, mint egy királynő.”
Erre én csak azt tudom válaszolni, hogy Zdeněk jó ember, szeretem a tehetségét, a forgatókönyveit. Szemérmes alkat, hozzám pedig épp az ilyen férfiak állnak közel. Amikor a Csereüvegeket forgattuk, egy órán át tétlenül ültünk egy hőlégballonban, negyven méterrel a föld felett. Egy darun lógva vártunk vagy a felhőkre, vagy a napfényre. Mindketten nagyokat hallgattunk a kosárban, aztán egy idő után megszólalt Zdeněk: „Lehet, hogy megfeledkeztek rólunk?” Nevettünk egy nagyot, és megint mély hallgatásba burkolóztunk.
A Gömbvillámban is játszottak mindketten, még a hatvanas években. Egy óriási, „láncreakciós” lakáscseréről szól a fi lm, amelyben olyan óriások vették körbe, mint Rudolf Hrušínský, Josef Abrhám és Milada Ježková, Milos Forman csodás színésznője az Egy szöszi szerelméből.
Legyőzni a cenzúrát, a szöveg mögé rejteni az igazi mondanivalót. Ez volt mindannyiunk célja akkoriban. Ma a szó szabadsága is mást jelent. Vulgarizmust, amit nagyon nem szeretek. Hatvannyolc után, a normalizáció időszakában depresszió elleni gyógyszer volt a fi lm. A társadalmi helyzet szörnyűségein segített át bennünket. Remek forgatókönyvek születtek, amelyeket kitűnő rendezők vettek a kezükbe, akik azóta egymást követve elmentek. Smoljak, Kachyňa, Menzel. A Vinohrady Színházban is ez történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elszerződtek a legjobb kollégáim. Megváltozott a társulat is, a légkör is. Nem láttam értelmét tovább maradni. Ma minden előadásra újabb és újabb csapatok verbuválódnak. Nincs már az az összetartás, közös gondolkodás, egymásba kapaszkodás, mint régen. Mindenki rohan a pénz után. Ezt pedig megsínyli az előadás.
Felhőtlen boldogság ült az arcán, miután Jiří Bartoška kezéből átvette a Kristályglóbuszt. Át tudta élni a gála minden szépségét?
Ó, hogyne! Szép este volt. Meg is hatódtam párszor.
A kert és a természet. Ez a két hely az, ahol igazán jól érzi magát. „Szeretek ültetni, locsolni, bokrokkal, virágokkal bíbelődni. A földet is szívesen művelem. Igyekszem csak annyi munkát vállalni, hogy a hivatásom mellett erre is maradjon elég időm. A föld ereje ugyanolyan nagy hatással van rám, mint a művészeté.”
A szerző a Vasárnap munkatársa
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.