Megrendítő képkavalkád

Benicio del ToroAz első húsz percben úgy fog tűnni, kiragadott perceket látnak hat-nyolc ember életéből, akiknek semmi közük egymáshoz. Aztán kezd gyanús lenni a dolog, például, hogy miért feküdt Sean Penn az elején egy szőke nő mellett, ha később egy barnával látjuk, aki nemrég közölte kezelőorvosával, hogy a barátja haldoklik, ezért mesterséges megtermékenyítéssel akar gyereket tőle. Vagy miért dolgozik egy szeméttelepen az a cserzett arcú férfi, aki az előző jelenetben még egy elegáns golfpályán szedegette a labdákat, és miért akarja őt megölni a szőke nő?

Nos, a látszólagos összefüggéstelenség által keltett riadalom ellensúlyozására annyit elárulok, hogy mindannyiuk sorsát egy autós szerencsétlenség pecsételi meg. A börtönben megtért, mélyen vallásos egykori rosszfiú, Jack Jordan halálra gázolja Cristina férjét és két kislányát. A férj szívét átültetik egy másik férfibe, Paulba, aki kinyomozza, hogyan halt meg a donor, és az özvegy iránti szánalom szerelemmé terebélyesedik benne. Jack, az örök vesztes proli megrendül hitében, annál is inkább, mivel azt a bizonyos terepjárót sorsjeggyel nyerte, és isten ajándékának tekintette.

Aki nem látta a mexikói rendező, Alejandro González Inárritu előző filmjét (Korcs szerelmek), az minden bizonnyal forradalminak fogja tartani ezt az alkotást, melynek a címe csak a legvégén kap értelmet. Aki nagyon kíváncsi, annak elárulom, aki nem, az ugorja át a következő bekezdést.

(Amerikai orvosok mérései alapján a halál pillanatában minden ember pontosan 21 grammot veszít testsúlyából. Ennyi a súlya egy szelet csokinak, négy negyeddollárosnak, illetve az emberi léleknek.)

Naomi Watts A nívós, erőteljes megvalósításért nemcsak a rendezőt, hanem az operatőrt, a forgatókönyvírót (ugyanaz a Guillermo Arriaga, aki a Korcs szerelmeknél) és a színészeket is dicséret illeti. A kapkodó, nyugtalanítóan zilált képek, a hirtelen ráközelítések, kézi kamerás snittek és a félbe vágott, később folytatódó jelenetek végig fenntartják a néző érdeklődését, sőt a film közepe felé az ember legszívesebben felugrana a székből, hogy visszatekerje a szalagot. Az esetlegesnek tűnő kamerabeállítások és képkivágások miatt néha úgy érezzük, mintha dokumentumfilm peregne, és az operatőr csak véletlenül volt tanúja a jelenetnek. Az időben előre-hátra ugrálás miatt a néző igyekszik visszaemlékezni a korábban látott képekre, és csak ekkor döbben rá, mennyire ügyesen kiszámított, megtervezett, bevilágított, jól visszaidézhető jeleneteket látott, és milyen fontos minden kis részlet a történet egésze szempontjából. Nem csoda, hogy a filmnek külön látványtervezője is volt (ugyanaz, aki a Korcs szerelmek vizuális világát kiötlötte). A dialógusok pergőek, néha improvizációnak tűnnek, de bizony senki egy mondatot sem mond ki feleslegesen. A színészi játék pedig lehengerlő. Sean Penn, Naomi Watts és Benicio del Toro megérdemelne még néhány rangos díjat a tavalyi velencei filmfesztiválon kapott három mellé. Amikor az anya a kórházban megtudja, hogy egész családja kihalt, vagy amikor Jack elmondja feleségének, hogy keresztülhajtott három emberen, az akár filmtörténeti pillanat is lehet. A vallásosság, a bűn, a bűnhődés, a drogok és a hirtelen fellángoló szerelem, ezek az ezerszer használt toposzok olyan természetességgel jelennek meg, keverednek, épülnek egymásra, és ütődnek egymáshoz ebben a filmben, mintha először jelennének meg a vásznon.

A néhány innen-onnan ellesett ötlet (a szeretett személy szívének továbbdobogása Almodóvart idézi, az időben ide-oda csatangolás Tarantinót, a család hirtelen elvesztése Bergmant) szervesen beépül a filmbe, és egy idő után egyáltalán nincs utánérzetünk. A végén pedig minden rosszra fordul. Illetve nem egészen minden, hiszen egy új élet is fogan egy sokat szenvedett nő méhében. Hogy melyikében, az legyen meglepetés.