Matyi király píárja

Az előadást szerzőként és rendezőként is jegyző Szabó Attila tapasztalt, igényes alternatív és gyerekszínházi alkotó, most sem a kitaposott ösvényen indult el. Nem a történetírás és még csak nem is a folklór Mátyás-hagyományát követi, sőt, odafricskáz a krónikáknak, de a meséknek is. Mozaikszerű darabkákból építkező, a lineáris narrációt felborító történetének középpontjában a kamasz Matyi áll (a színlap szerint: Az Ifjú Király, Ki Sokra Viszi Még – Szabó Viktor), akit a környezetében mindenki ki akar találni, meg akar csinálni. Nem elég Hunyadi János, a hős atya árnyéka, Mefisztóra hajazó nevelője (Culka Ottó) és az okításával megbízott szerzetesek elszánt píár- és marketingszakemberként már a nagy uralkodó képét fényezik, és jobban izgatja őket ez a kép, mint az élő-lélegző személy, aki a helyét, a szerepét keresi a világban. Mesejátékban járunk, így hát természetes, hogy Matyi az „elhajló” Lőrinc barát (Bernáth Tamás) – a „hivatalos” krónikák helyett inkább az igazságos Mátyás király tetteit megelőlegező meséket körmölő testvér – iránymutatása nyomán indul el, hogy szembesüljön az országgal és tarka népével.

Különösen erős a produkció vizuális élménye: a forgószínpad egyik felén berendezett szakrális tér, majd a másik oldalon feltűnő, Corvinákat idéző „világi” mező (a díszleteket Schnábel Zita tervezte), kifutóra kívánkoznak és nagyon trendik Szabados Luca jelmezei. Ennél is izgalmasabb, ahogy a nézőt bombázó vizuális ingerek szervesen belefonódnak a játék sajátos szövetébe; a verbális, a zenei, a színészi gegek mellé további poénokat kínálnak. Egy idő után némi fenntartásunk is támad: mintha ennek a gegről gegre járó formának az oltárán feláldoztatott volna a tartalom és a jelentés.

Rendben, fogadjuk el, dekonstruáltuk Mátyást és a Mátyás-képet – de mi van ezután? Kérdések vannak, amelyekre nem feltétlenül az előadásnak kellene választ adnia, inkább azt mondanánk, az előadásnak a megfelelő kérdéseket kellene generálnia a megfelelő közönségben. A Mátyás király krónikái 10+ besorolással szerepel a Jókai Színház műsorán; mi (becslés) felső tagozatos alap-iskolásokkal osztoztunk az élményen. Az osztoztunkat itt tág értelemben használom, mert voltaképpen nem osztoztunk. A mai (kis)tinik számára értelmezhető, jelentéssel bír, ha a főhőst Supermanként látják – de nem sok minden mond Guccsi úr megjelenése, semmit sem kapcsol be az Extra Hungariam non est vita..., nem csatornázzák be automatikusan a Szép Ilonkát, nem ismerik fel a Majálist, sőt, talán a Dávid-szobrot sem, ahogy nem kezdik el dúdolni a Szép város Kolozsvárt, egyszerűen azért, mert elképzelhető, hogy sosem találkoztak a Marica grófnővel, nem hogy a kulturális kontextust értenék. És igen, akkor sem hullámzik végig a kuncogás a nézőtéren, amikor Matyi Boccacciót olvassa, és rácsodálkozik a papokról és a szakácsnék combtövéről tett megállapításra.

Nem irigylem azokat a pedagógusokat, akiknek az előadás megtekintése előtt vagy után arról kellene beszélniük a tizenegy-tizenkét éves gyerekekkel, hogy tudjátok, ez egy posztmodern mese, újraírja és újraértelmezi Mátyás királyt, vegyíti a szövegtípusokat, a nézőpontokat, a hangnemeket, a műfajokat, szabadon használja az időrendet, vendégszövegeket (-képeket, -zenéket) és zsáknyi kulturális utalást hoz be a játékba, közben rákérdez a mai kor és a hagyomány, a történetiség és a fikció viszonyára stb., stb., stb. Persze, szép feladvány, és még szebb teljesítmény lenne – amihez ezen a ponton valószínűleg a színház segítsége, konkrétan a tanárok felkészítése is jól jönne. Hogy azok a gyerekek, akik beülnek a nézőtérre, bő egy órával később ne tanácstalanul forduljanak ki az ajtón, hanem azzal a tudattal távozzanak, hogy amit láttak, más volt ugyan, mint amit megszoktak, de attól még érdekes. És ha maradt kérdésük, van, aki segíteni tud a megválaszolásban.