Matahi és a fekete gyöngy

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Ő volt a német film egyik legizgalmasabb s egyben legtehetségesebb egyénisége. Negyvenkét évébe huszonegy film fért, köztük olyanok, mint a Nosferatu, Az utolsó ember, a Faust, a Tartuffe, a Virradat, s a DVD-n most először megjelent Tabu, amely élete utolsó alkotásaként 1931-ben készült a csendes-óceáni Bora Bora szigetén.

Rövid rendezői pályájának három fontos helyszíne: Berlin, Hollywood és a Csendes-óceán déli szigetvilága. Ahhoz azonban, hogy idáig jusson, sok minden kellett. Először is egy művelt család, ahol a klasszikus irodalom minden jelentős kötete elérhető volt számára. Ez Vesztfáliában, Bielefeld városában adatott meg neki, ahol nővérével és bátyjaival a színház mellett kötelezte el magát. A heidelbergi egyetemen művészettörténetet és irodalmat tanult, s a diákszínjátszó csoport tagja volt. Ekkor figyelt fel rá Max Reinhardt, aki azonnal felajánlotta neki, hogy ingyen képezi berlini színiiskolájában. 1914-ben, a világháború kitörésekor Murnau a gyalogsághoz jelentkezett, később vadászpilótaként szolgált, ami érzelmi világát is befolyásolta.

Erich Rohmer a Faustot tartotta Murnau legjelentősebb művészi teljesítményének, mivel ezt látta a legképszerűbb filmjének. Ellentétben Az utolsó emberrel és a Tartuffe-fel, amelyekben az építészeti forma győzött, a Faustban a forma alárendelődik a fénynek, vagyis a film lényegének. 1921-ben készült alkotása, a Nosferatu a német expresszionista film egész korszakát mutatja meg. Sokan „a horror szimfóniáját” látják a műben, hiszen Murnau az első rendező, aki a horrort a stúdió falain kívül is hitelesen tudta megjeleníteni. A film egyik hátborzongató képsora, amikor Nosferatu hajója szörnyű rakományával, koporsókkal, halott matrózokkal és rengeteg patkánnyal besiklik a kikötőbe. Hasonló képsort azelőtt senkinél sem láthatott a néző.

Berlinből Az utolsó ember hatalmas sikere vitte Hollywoodba. A film a német középosztály húszas évekbeli nyomorúságos története. Főhőse egy lecsúszott (lecsúsztatott) luxusszálló portása, aki büszkén viselt, de már leadott díszes egyenruháját kilopva s magára öltve próbálja leplezni családja és szűk környezete előtt, hogy lefokozták, s illemhelyi munkakörbe kényszerítették.

Hollywoodban eleinte hagyták szabadon dolgozni. Stábjainak tagjait, a forgatás helyszíneit, a kísérleti vizuális hatásokat maga választhatta meg. A szorítások, az anyagi korlátok, a szigorú ellenőrzések ezután következtek. Nem is bírta sokáig a Fox stúdió örökös kontrollját, irányítgatását. 1929-ben (két évvel autóbalesete és halála előtt) a csendes-óceáni szigetvilágba utazott, hogy ott dolgozhasson úgy, ahogy egykor Berlinben dolgozott. A mások által megszabott határok nélkül.

Így született meg másfél órás, fekete-fehér remekműve, a Tabu, amelynek bemutatóját már nem érhette meg. Édenkertbe illő jelenettel kezdődik a film: fiatal szigetlakók, férfiak és nők lubickolnak, kergetőznek buja, trópusi vizekben, festői természetben. Reri és Matahi szenvedélyesen szeretik egymást, a sziget minden szépségét a magukénak tudják, teljes harmóniában élve környezetükkel, ismerve és elfogadva őseik szokásait, hagyományait. Rerit, a pár női tagját nemsokára felajánlják az isteneknek, ami azt jelenti: aki vágyakozva emeli rá a szemét, azonnal megölik. Reri tehát maga a megtestesült tabu, s bárkit bajba sodorhat. Matahi elmenekül vele, de jön a presbiter, a gonosz, aki valósággal elrabolja a nőt. Mindeközben a szerelme, aki tökéletes testi adottságai mellé még szilaj tüdőt is kapott, hogy az óceán mélyéről felhozhassa a fekete gyöngyöt, szembeszáll a cápával. De hiába győzi le, szerelmét már nem találja közös kunyhójukban. Elvitte őt a presbiter, csónakját pedig, bármilyen jól úszik is, nem éri utol a magára maradt Matahi.

Murnau legköltőibb, legérzékibb filmje a Tabu, mintha legtitkosabb álmainkból mutatna éppen csak annyit, amennyit még el merünk mesélni. Extrák is vannak a lemezen. Azok is extra szépek. Pedig azok is fekete-fehérek.