Masaryk: egy fiúról – megnéztük a 12 oroszlános filmet

1938 októberének egyik éjszakáján cigarettázó középkorú férfi klimpírozza a cseh nemzeti himnuszt egy New York-i lakásban. Mozdul a kamera: az ajtóból egy kisfiú bámulja meredten. Aztán megjelenik egy férfi, puskával a kezében – hogy számon kérje, mit keres egy vadidegen az otthonában. A betolakodó nem más, mint Jan Masaryk, Csehszlovákia londoni nagykövete, nem mellesleg az államalapító fia – derül ki a rendőrőrsön, ahonnan hősünk egy közeli pszichiátriai intézetbe kéreti magát. Mint utóbb elmondja: kezelték már ott, és soha nem érezte olyan boldognak magát. Ebből a pontból indul el a történet, amely Masaryk kezelésének hónapjait tárja elénk, valamint a terápia során a korábbi év eseményeit eleveníti fel. Majd a végén időben egy kicsit előre is mutat: addig a pontig, amikor a címszereplőnek vállalnia kell a sorsát, a döntéseit. (A felállás talán csak időleges: Jan Masaryk életútjának az a további része, amely kívül maradt a film keretein, szintén drámaian alakult. A londoni emigráns csehszlovák kormány külügyminisztere a második világháború befejezése után is a posztján maradt, és nem mondott le az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után sem. Néhány nappal később holtan találták lakásának ablaka alatt. Hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt, máig nem egyértelmű.)

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"267988","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Julius Ševčík Masarykjának alapvető értéke, hogy – életrajzi drámaként – a történelmi hitelesség érzetét kelti, miközben ehhez mainak, kortársnak ható nézőpontot, beszédmódot, filmnyelvet használ. Jan Masaryk személyes drámáját kibontva messziről kerüli a patetikusan historizáló megközelítést, ugyanakkor kiegyensúlyozottan tartja magát távol a szimplán hatásvadász deheroizálástól is. Ehhez persze szükség van Karel Roden érzékeny, sokszínű szerepformálására – mindvégig koherens és hiteles marad, akár a világfit, akár az amorózót, akár a művelt diplomatát, akár a megvadult kokainfüggőt állítja elénk. Különösen erős és plasztikusan felfűzött az a szál, amely a túl nagy apa árnyékával küzdő, a teher alatt meglett férfiként is gyermeki pozícióba szoruló, szorongó, érzelmileg-idegileg labilis embert rajzolja meg. Jan Masaryk és Edvard Beneš (Oldřich Kaiser) közös jelenetei – például az a mód, ahogy az elnök familiáris hangon irányítgatja/manipulálja elődje fiát, miközben mindkét fél számára nyilvánvaló a játszma tétje: hogy ezzel a névvel az adott történelmi helyzetben nem lehet egyéni utat járni, egyszerűen muszáj a megfelelő oldalra állni – a film és egyben a főszereplő sorsának esszenciáját adják.

Azt a bravúrt, amelyet a Jan Masaryk köré épített kamaradráma felmutat, az alkotóknak nem sikerült kiterjeszteni a mozi egészére. Ott, ahol a mozgókép inkább történelmi, mint életrajzi filmként kezd el működni, egy idő után kissé didaktikusnak érezzük a „történelmi igazságokat”, első körösnek az eszközöket és avíttasnak a képi megoldásokat. Hogy a legkirívóbb példánál maradjunk: amikor a müncheni egyezmény/diktátum felé haladva Beneš elnök elrendeli a teljes körű mozgósítást, azt Ševčík meg is mutatja nekünk. Izmos testű legények dobnak el kapát-kaszát, felpattannak a teherautókra, egyenruhát rántanak magukra, hogy a következő pillanatban már a prágai vár erkélye előtt, fegyverrel a kezükben, fegyelmezett sorokba fejlődve csapják össze vezényszóra a bokájukat. (Egy pillanatra Madonna és az Evita szelleme kísért felettünk.) Persze, egy haza elvesztése – ahogy felfalja a náci Németország – olyan súlyú történet, amit el kell mondani. Csak nehéz adekvát, mai (film)nyelvet találni hozzá.