Más mozzanatok a világból

Pillanatkép a megnyitórólFotó: MKKIA kiállítással kapcsolatban Bognár Attila, a tárlat koncepciójának megalkotója elmondta, hogy egy baráti és sokéves együttműködésen alapuló kapcsolatból kiindulva választottak ki tizenkét művészt a magyar képzőművészeti mezőnyből, s az ezredforduló táján arra kérték őket, gondolkozzanak el a jövőről, s elképzeléseiket – interjú formájában – osszák meg egy szakíróval. „Úgy gondolom, hogy évszázadokra visszamenően többek között a képzőművészek voltak azok a kivételezett helyzetben lévő alkotók, akik bátrabban gondolkozhattak a jövőről. Jelen korunkban viszont azt figyeltem meg, hogy ez a »jövőkutató« szerepük méltatlanul visszaszorult.” Ennek a szerepnek az újraerősítésére dolgozták ki azt a koncepciót, amelynek eredményeképpen megszületett Szombathy Bálint szakíró munkájaként tizenkét interjú. A beszélgetéseket aztán – gazdag képanyaggal kiegészítve – könyv alakban jelentették meg. „Ugyanezeket a művészeket arra is felkértük, hogy egy viszonylag hosszú időszak alatt alkossanak meg tizenkét művet, amelyekkel lényegében azt támasztják alá, amit előzőleg szóban kifejtettek, vagyis hogy szerintük mit hozhat a jövő.” Megszületett 144 „jövőkép”, vagyis 144 műalkotás, amelyből válogatva előbb a budapesti Ernst Múzeumban rendeztek kiállítást. Az anyagot aztán Magyarország nagyvárosaiban is bemutatták, jelenleg pedig Európában vándoroltatják: Berlinből érkezett Pozsonyba, innen pedig Prágán, Stuttgarton és Moszkván keresztül Athénba vezet az útja. A JövőKép koncepciójának van egy nagyon-nagyon pozitív momentuma is: a magyarországi kiállításokat – támogatók segítségével – úgy oldották meg, hogy azoknak a vidéki, városi fenntartású múzeumoknak, amelyek prezentálták a tárlatot, kortárs anyaguk bővítéséhez műalkotásokat ajánlottak fel. „Sikeres volt, és frissítőnek hatott ez a koncepció – mondta Bognár Attila –, mivelhogy találkozott a művészek, a múzeumok és a közönség érdeke.”

Keserü Katalin, az Ernst Múzeum igazgatója, aki a JövőKép című reprezentatív album egyik előszavát írta, azzal egészítette ki Bognár Attila szavait, hogy a neves budapesti intézmény vezetőjeként kétszer rendezett már ilyen, a most Pozsonyban bemutatotthoz hasonló, barátság útján született kiállítást. És ezt azért is vállalja nagy alázattal, mert meggyőződése, hogy a barátság élteti a világot, s hogy a „barátság alapú” művészi megnyilvánulás maga a jövőkép. Vagyis a kiállítás múltja – tehát a koncepciója, az a mód, ahogy a könyv és a tárlatok megszülettek és eljutottak a közönséghez – magában hordozza a jövőt.

S akik a jövőről képet festettek: Ádám Zoltán, Bukta Imre, Csurka Eszter, drMáriás, Duliskovich Bazil, feLugossy László, Gaál József, Klimó Károly, Roskó Gábor, Soós Tamás, Šwierkiewicz Róbert és Vogl Filemon. Az Ernst Múzeumban bemutatott kiállításhoz készült ismertetőben olvashatjuk, hogy ezeknek az alkotóknak a „művészeti múltja nem egyforma: többen is részesei voltak a művészetben lezajlott, stílus jellegű korszakkísérletnek a ’80-as években, míg mások a ’60-as évek nagy, a művészet totális nyitottságát felismerő fordulatába nőttek bele, s megint mások a ’90-es évek szűkre szabott posztkonceptualitásába”. Ám valamennyien áthozták, átmentették a képet, a festményt, a festészetet a harmadik évezredbe, s művészetükkel bizonyítják e művészeti ág életképességét. Keserü Katalin művészettörténészt, aki a pozsonyi tárlatot megnyitotta, a kiállításnak erről az üzenetéről kérdeztem. „A kortárs művészet minden megnyilvánulása fontos mindenkinek, aki az adott korban él – mondta –, mert az alkotásokból olyat lát, olyasmit ismer meg, amit ő maga ezek nélkül nem venne észre. A művészetben minden változás fontos. Az volt, amikor a ’60-as, ’70-es években addig művészetidegennek tartott tárgyakat emeltek be a képző-művészetbe, fontos volt a ’80-as, ’90-es évek installációs művészete, a térbe történő kiterjeszkedés. Fontos volt, mert mindegyik másképpen fedezte fel a világot, és mutatta meg annak, aki arra kíváncsi volt. A ’70-es évek végén jelentek meg az első riogató írások jeles művészettörténészektől, amelyek a művészet, a művészettörténet, sőt a művészettörténet-írás végét jövendölték, s ez a mai napig téma. Miközben, úgy tűnik, a művészet ezzel a kérdéssel mit sem törődik. A kép – miközben többször is eltemették már – ismét olyan fontossá vált vagy válhatott, mint amilyen korábban volt. A festményen ugyanis megint meg tud jelenni a világ. Rendkívüli élmény volt ennek a tanújelével találkozni ezen a kiállításon, amelynek megtekintésével azt is felfedezhetjük, hogy a képeken nem konstruált, erőszakos módon, előre megtervezett formában jelenik meg a világ. Azzal együtt természetesen, hogy minden technikai gesztusban és eljárásban az abszolút professzionalizmust tudjuk felfedezni, a kiállításon mintha azt a folyamatot lehetne újból átélni, ahogy összeáll maga a kép. Ez a folyamat bennünk is lezajlik nap mint nap, csak nem nagyon foglalkozunk azzal, hogy a világot hogyan rakjuk össze magunknak. Ezért megindító egy-egy ilyen kép, mert látszólag régi módon, réginek tetsző keretek között, megszokott formátumban, mégis teljesen más mozzanatok jelennek meg a világból, és állnak össze képpé.”