„Már nem fognak új zsinagógákat építeni”

Kassai előadásában ön nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a zsidóság kultúrája hazánkban már sosem fog úgy virágozni, mint a huszadik század elején. Ez pesszimizmus vagy realizmus az ön részéről?

Nem tartom pesszimistának magamat, sőt amikor a zsidó kultúra élesztgetéséről beszélek, optimistán szoktam fogalmazni, mert nagy dolognak tartom, hogy a holokauszt után egyáltalán fennmaradtak tárgyi emlékek, foglalkoznak egyesek zsidó zenével, irodalommal, lapkiadással. Ez a tevékenység kedves és dicséretes, de nincs már az itteni zsidóságban erő, nincsenek emberek, akikre alapozni lehetne, akik számára ez a kultúra azt jelentené, amit nagyszüleiknek jelentett. Talán elég, ha annyit mondok, hogy a harmincas években jó néhány szlovákiai városban ötven százalékos volt a zsidóság aránya. Rabbiképző iskola működött, élénk hitélet zajlott, a zsinagógák országszerte működtek. Ez mindörökre a múlté, ezért realistának kell lennünk a jövővel kapcsolatban.

Hányan vallották magukat zsidó nemzetiségűnek a legutóbbi népszámlálás során?

Egész Szlovákiában összesen 2310-en. Becslésünk szerint mintegy háromezren lehetnek, sokan nem is tudatosítják származásukat. A zsidó hitközség tagjainak többsége idős ember, akik túlélték a holokausztot, megtörten tértek haza, és a nulláról kellett kezdeniük. Ők már nem voltak képesek közösséget formálni, az ő gyerekeik pedig csak nagy ünnepekkor gyakorolták hitüket, talán nem is meggyőződésből, csupán szokásból. A mai fiataloknak már keveset jelent ez a kultúra, pedig a tradíciók életben tartása és továbbadása az ő feladatuk lenne.

Elképzelhető, hogy ötven vagy száz év múlva úgy tekintenek majd a közép-európai zsidó kultúrára, mint egy egzotikus, egykor virágzó, majd fokozatosan elhaló tradícióra?

Sajnos igen. Annak ellenére, hogy ma már szabadon gyakorolhatjuk hitünket, kóser módon táplálkozhatunk, könyveket adhatunk ki, nem hozhatjuk vissza azt, ami elmúlt. Ez egyrészt anyagi kérdés, ám ami a lényeg: nem hozhatjuk vissza az embereket, azokat, akik odavesztek a koncentrációs táborokban. Ebben az országban már nem fognak új zsinagógákat építeni, mert, sajnos, nincs kinek. A régiek felújítására sincs pénz, ahol mégis akad, ott galériát, koncerttermet vagy más kulturális intézményt nyitnak. Már az is nagy dolog, ha megmarad az egykori zsinagóga lelke, ha az oda járók tudni fogják, mire szolgált egykor az épület, és miért nem szolgál többé arra. Hogy létezett egykor egy kultúra, amely aktívan hatott más kultúrákra, és maga is táplálkozott a környező kultúrákból.

Szeptember 9-e a Szlovák Holokauszt Emléknapja. Ön többször nyilatkozta, hogy hazánkban sokan igyekeznek meghamisítani a tényeket és deformálni mindazt, ami megtörtént.

Ezért van szükség arra, hogy a túlélők visszaemlékezései megjelenhessenek nyomtatott formában, hogy dokumentumfilmek készüljenek velük, hogy a száraz tények mellett az „emberi nézőpont” is fennmaradjon. A Zsidó Múzeum a Szlovák Televízióval közösen tizenkilenc dokumentumfilmet forgatott Izraelben letelepedett túlélőkkel. Több ilyen filmre sajnos nincs pénz. Pedig ezek felbecsülhetetlen értékű tekercsek. Már most sok olyan történész van, akik megkérdőjelezik a holokausztot, eltúlzottnak tartják a számadatokat. Mi vagyunk az utolsó nemzedék, akik még hiteles forrásokból dokumentálhatjuk az eseményeket. (juk)