Már a córesz sem a régi

A szöveg egyfajta külvárosiasított népszínmű-egyszerűsítést kínál, a megzenésítés operettkönynyedség látszatát csempészi a játékba, a felvonáskezdetek bábszínházi stilizációval hitegetnek, néhány dal, jelenet, figura groteszkre van hangszerelve, időnként az ökörséget súroló paródia szabadossága uralkodik el, de egy vaskos bohózat színpadi eszközei is előkerülnek. Talán összeköthető lett volna e sok széttartó zsáner, ha egy-egy alak következetesen egy stílust képvisel, s ha van tematikus vagy történeti szál, mire fölfűződnének és minek stílusával konfrontálódnának az epizódok. Kapor Ádám (Dráfi Mátyás) és Kömény Zsuzsa (Varsányi Mari) realisztikus melodrámája, némi mikszátos társadalmi csipkelődéssel fűszerezve, el is láthatná ezt a funkciót, de történetük – naiv igyekezetük álmaik szegényházába kerülni, s így boldog, biztonságos életre szert tenni – teljesen szétforgácsolódik, darabjaira hullik, áldozatául esve a rengeteg mellékalak agresszív kitérőinek. Varsányi Mari érett színészetének édes-bús színeiből keveri ki a szerepet, Dráfi Mátyás Kaporja abba a kölykösen vadóc és szemérmesen belső tüzet leplező pillantásba, arckifejezésbe sűríthető, ahogy megörül a fertőzött sonkacsemegének. A többi színész egy nagy csata színhelye: a népszínmű érzelgős bárgyúsága küzd a groteszk fanyarságával. Az ütközet eredménye, hogy a színészi játék általában harsányan egyszerűsítő és a játékosság eleganciáját nélkülöző. Bandor Éva, Gagyuláné, a szerencsétlen gótikus nyanya szerepében próbál meg szigorúan stilizálni, de igyekezete motiválatlanságba fullad. Mivel Kucman Eta két mondatdallamot használó Amálja nem változott a szemünk előtt tolókocsis madámból démoni tramplivá, így nem vált megrázóvá a neki kiszolgáltatott Csicsonka (Holocsy Katalin), így csak bájosan naiv csetlése-botlása. Érthetetlen, miért nem lett torz gyönyörűséggé a valahai dizőz és a világfi, ma lotyókarikatúra és halvány pszichiáter (Tóth Attila) találkozása mélyén sejthető hátborzongató szentiment. A démonival már valóban kokettál Szüköl Makár (Olasz István) zsebmefisztója. Elképesztő energiával, remek stílus- és ritmusérzékkel bizonytalanít el a színész, hogyan illeszthető Jókai vitrin nyomorultjai közé ez a sonkaügyekkel terrorizáló, hirtelen főszereplőként cikázó rémalak. Egyedül a mozgásetűdöket lehetett volna gondosabban Olasz készségeihez igazítani. Schlanger jelenetenként helyzetenként váltat stílust. Ötletei, színészvezetése van, amikor a szürrealista automatizmust, időnként diákcsínyt, melodrámát és groteszket nem vegyítő rutinos konzervativizmust, jelenkori féktelen eklektikát idézik. A nemzeti öntudatra villódzó revüfények és szinte nemzetiszín huszárok öltenek nyelvet, bár még így is zavaró az a kitétel, miszerint egy magyar szájából a buta tót kedvességnek számít. Kranyec Franyó (Tóth Tibor) és Ritka Panna (Molnár Xénia) figurái megmaradnak kétféle akcentusnak, elkerekedett szemű értetlenségnek, illetve vaskos csörtetésnek. Bár vásári komédiázásból és a néma burleszkekből van összegyúrva Paczal János (Fabó Tibor), az ő kupléja villantja fel az előadás egyik lehetséges, érvényes útját. Minden mellékszereplő tulajdonképpen egy monomániát hordoz, s János esetében az ő igazság-relativizáló becsületességét sikerült játékos belső színházzá szabadítani. Igaz Fabónak szerencséje is van, hiszen dala azon kevesek közé tartozik, miben nem megismétlődik a prózában már megkapott információ, hanem figurát, helyzetet jellemző, továbbmozdító funkcióval bír. Nyelvileg is nem egyszerűen zavarba ejtően blőd, de karakterteremtően sajátos. A rendező szépen poétikusan ironizálja a fonálférges sonkaevés gyönyörét a háttérben előbukkanó fennkölt gyertyás, pezsgős vacsorázókkal. Az álmokat, a lelki életet otromba neonfények jelzik nehezen követhető logikával, s a Tarafás Spiridion (Pőthe István) főbérlővel való végső leszámolás végérvényesen elszabadítja a stíluspoklot, miben chaplini kergetőzés találkozik kalózos kalandfilm-paródiával és hrabali ihletésű cseh komédiával. Lizi (Holocsy Krisztina) és Miska prímás (Ropog József) inkább koloritfestő, vérszegény alakok, kiknek a dalai és színpadi jelenléte a hagyományosabb zenés színházat idézték. Az előadás még egy történetet rejtett magában – egy közösség azért kovácsolódik össze, hogy végül elhagyják egymást, egymás segítségével egymástól szabadulnak meg. Schlanger azonban ezt megakadályozza, s Jókai Mór személyesen, elmagyarázza: példázatot láttunk, a lerobbant külvárosi bérházudvar a mi közös Európánk, az Örömódát éneklő gazdag szegények mi vagyunk, a megbicsakló történet, a stílusok kuszasága, a figurák vitrinszaga, az Itzig (D. Németh István) emlegette örök córesz (szegénység, baj, szenvedés) a mi helyzetünk.