Magyar költők a csehekről

Tulajdonképpen csak egy igazi „prágai magyar költő” volt: Forbáth Imre, akit viszont egy szlovák poéta, Laco Novomeský tüntetett ki e címmel, s ő csak tudhatta, hogy mennyire igaza van, mert őt ugyanilyen jogon nevezhetjük prágai szlovák költőnek, hiszen a húszas években együtt ültek a prágai Bratislavská vináreň asztalainál. Közös élményük volt, amiről később Forbáth egy pompás esszéjében így vallott: „Felejthetetlen részletek: az ősszel vérpiros repkénnyel szegélyezett lépcsőút föl a Hradzsinba, a hajóutak a Moldván, kirándulások a Petřínbe, Trojába...” Forbáth azt az „igazi Prágát” idézi, amely „kultúrszintézist hozott létre, mely pompásan megfelel a cseh nép földrajzi helyzetének és közép-európai kultúrfunkciójának is. Híd kelet és nyugat között”. Forbáth élt is Prágában, végül egész élete a csehekhez kötötte, még második világháborús londoni emigrációjában is. Nála tehát természetesen jelenik meg a város, akár utcanevekben, nevezetes épületekben. Forbáht nem írt Budapestről, ugyan mit is írhatott volna, alig-alig maradtak emlékképei a magyar földről, ahol gyerekkorát és kora ifjúságát töltötte. Mégis: mennyire magyar költő maradt. Olyannyira, hogy első kötetének megjelenése után, 1930-ban nem akárhol, hanem a Nyugatban Illyés Gyula a tíz legjobb magyar poéta között jelöli ki a helyét. És ez is Prága sajátos és utánozhatatlan ereje: volt prágai német irodalom, hiszen például Rilke vagy Kafka aligha szakítható el ettől a várostól, prágai magyar irodalom ugyan nem volt, de élt magyar költő Prágában. Megőrizve nemzettudatát, nyelvét. Ilyen volt akkor Prága, s bizonyos jelekből ítélve, sok hajlam mutatkozik arra, hogy újra ilyenné legyen.

Ezt a tényt különösen azért érdemes értékelnünk, mert éppen Prága az egyetlen olyan nagy- vagy főváros a magyar nyelvhatáron túl, amely vonzotta a magyar írókat. A román Bukarest, például, amelynek összehasonlíthatatlanul több magyar ajkú lakója volt és van, ahol magyar irodalmi műhelyek működtek és működnek, korántsem hagyott ennyire élő emléket az egyetemes magyar irodalomban. Mondjuk Méliusz József, aki vagy ötven esztendőt élt le a román városban, és volt román királyi testőr 1944 előtt és politikai fogoly 1950 után, majd akadémikus, aki a belvárosi, Bukarestben szándékosan Párizst idéző szállodában, a Pallas Athénében törzsasztalt tartott – mindig temesvárinak tartotta magát, és semmiképpen sem bukarestinek. Forbáth viszont még élete végén, teplicei orvosként is prágai maradt, szülőhelye után pedig, böhönyeinek egyáltalán nem nevezte volna magát.

De hát Kaffka Margit csak vendége volt Prágának, ahogyan Guillaume Apollinaire, s nagyjából azonos időben, még a monarchia idején... Ők is otthont éreznek Prágában. Apollinaire „a mély kocsmák ölén zengő cseh dallamokra” fülel, míg a Szent Vitus-székesegyház kövein „arca pontos mását” fedezi fel. „Jó volna itt maradni békén” – sóhajtja Kaffka Margit, aki „a várost” tiszteli e helyben.

Egyetlen fontosabb magyar költő akadt az évszázadok során, aki nem érezte a történelmi kötést, a város varázsát, hanem makacsul, refrénszerűen ismételte a Vencel térről írott versében: „mit keresek én itt?” Hogy a maga idejében népszerű pap-költőt a még friss és nyomasztó Trianon-élmény taszította Prágától, vagy inkább egy falukultusz – ma már nem állapítható meg. Bizonyos azonban, hogy Mécs László nem csatlakozott azokhoz az „újarcú magyarokhoz” Forbáthtól Győry Dezsőig, Darvas Jánostól Vozári Dezsőig, akik számára ez a város egyszersmind európai otthont jelentett.

Radnóti Miklós Liberecben tanult, amelyet az első köztársaság idején még inkább Reichenbergnek neveztek, s inkább volt német, mint cseh város, mégis érzett valamit abból a cseh szellemiségből, amelyet a nemzeti öntudat friss ereje és egy európai otthonosság jellemzett. Nem annyira a kötetben közölt, libereci élményekből táplálkozó verseiből derül ez ki, mint inkább híres költeményéből, a Csütörtökből, amelyet érthetetlen oknál fogva nem találunk az antológiában. A verset 1939. május 26-án írta Radnóti és három költőnév iniciáléjával jelzi a komor kor komor költősorsait: Ernst Toller New Yorkban lett öngyilkos, „Prágában J M ölte meg magát”, azaz Jiří Mahenről van szó, a cseh költőről, aki nem sokkal a vers megírása előtt vetett véget önkezével életének és Pierre Robin, a francia költő barát pedig a spanyol polgárháborúban harcolt. Ezek a nevek, ezek a városok pedig a humanizmus egységét, az antifasizmus parancsoló szükségszerűségét jelentik Radnótinak. Radnótinak, aki nem véletlenül említi az akkor már március 15. óta a náci igát nyögő Prágát.

Persze, Zalabai Zsigmond antológiája leginkább a történelmet tükrözi. Nemcsak Prága vonatkozásában, hanem általában a csehekkel volt érintkezésekben. És amennyire gyakori volt a csehek jelenléte a XIX. század magyar literatúrájában, annyira ritkul a jelenlétük a XX. században, illetve az elmúlt nyolcvan esztendőben már azok a magyar versek dominálnak, amelyek a közös haza, Cseh-Szlovákia élményéből táplálkoznak. Akár pozitív, akár negatív benyomásokról van szó.

Bizonyos azonban, hogy a cseh–magyar irodalmi érintkezést Németh László Az én cseh utamból kölcsönözött szavaival érthetjük meg. A cseh irodalmat fordító, a Husz Jánosról drámát író Németh László arról vallott, hogy számára már nem olasz föld a „vágyország”, hanem Csehország. „S ez, azt hiszem, nemcsak azért van így, mert a Hradčan alatt múzeumnyi kastélyokat, a Neruda utcában ó-tetős házakat őrzött meg az idő, hanem, mert a cseh népben azok a tulajdonságok voltak együtt, amelyeket én a magam s népem erényeinek szerettem volna látni: szelíd polgárosultság és kemény igazságszeretet, s a cseh hegyek tégelyében az a vegyi kísérlet folyik – bízom benne –, amire én is műhelyt szerettem volna csinálni: a nagy európai tradíciók, a huszita, protestáns ösztön s a szocialista eszme teremtő összeolvasztása.” Talán szükségtelen magyaráznom: 1959-ben Németh László semmiképpen sem Antonín Novotný „szocializmusára” gondolt, hanem a társadalmi igazság eszméjére.

Most a csehek nagy bajban vannak. Zalabai Zsigmond antológiáját azzal az érzéssel forgattam, hogy azt kívánjam: minél hamarabb kerüljenek ki e tragikus helyzetből és őrizzék meg mindazt, amit a magyar költők annyira becsültek bennük.