Magyar filmbe bármikor

Érsekújvárban, ahol felnőttél, mindig arról álmodoztál, hogy színész leszel?

Művészelődök nem voltak a családban, viszont rengeteg régi filmünk volt otthon, videokazettán. Kedvenceim közé tartozott a Meseautó és az Elfújta a szél. Nagy rajongással néztem ezeket és másokat, s közben introvertált kis emberke lettem. Jól éreztem magam a filmek univerzumában, de nem kergettem hiú ábrándokat. Kisvárosban, távol a központtól nem éreztem elérhetőnek a színészi pályát. A nagysurányi közgazdasági szakközépiskolába jártam, ahol a lazább órákon a leghátsó padban az imádott filmes újságjaimat böngésztem, lopva. Tanítás után izgatottan mentem haza, hogy további információkat keresgéljek arról, amit olvastam, vagy megnézzem azt a filmet, amelyikről írtak az újságban. Az érettségit követően nem jelentkezem főiskolára. Munkába álltam, hogy kipróbáljam, milyen bekerülni a taposómalomba. Pár hónap elég volt hozzá, hogy rájöjjek, nem nekem való nyolc órákat lehúzni egy munkahelyen, a számítógép előtt. Akkorra már Pozsonyba költöztem, eljutottam a Biele divadlo drámaművészeti stúdióba. A vezetője, Nina Zemanová bogarat ültetett a fülembe, nógatott, hogy érdekes típus vagyok, a tehetségem is megvan, vegyem komolyan, és próbáljam meg a színművészetit.

Hallgattál rá, megpróbáltad, és bekerültél az egyetemre.

Lesz, ami lesz, megpróbálom alapon jelentkeztem. De még akkor is bennem volt, hogy na, persze, majd éppen az érsekújvári Noël Czuczorra várnak a színművészetin. A felvételin viszont már százszázalékosan akartam teljesíteni, ott már nem volt mindegy. Bár nem tudtam, mit hoz magával, ha az ember olyan ingatag területre lép, mint a művészet. Aznap este, amikor megtudtam, hogy felvettek, a barátaimmal a Nemzetibe mentem a Mariša című előadásra. Olyan lelkesen lépkedtem a járdán, szinte szárnyaltam. Feszített az érzés, hogy a kicsi emberke a kisvárosból elindult felfelé.

Mennyire tudta kinyitni vagy tágítani a világodat az iskola?

A filmeset nem igazán. Az akkorra teljesen kiforrott. A színházat tárta fel előttem. A színművészeti oktatás nem hasonlítható más egyetemi oktatáshoz. Ahhoz a tanítási-tanulási formához például, amit az orvostudományi kíván meg, ahol a tudást be kell emelni, mint egy verset. A színművészeti inkább szellemiséget kínál. Az individuális, egyéni építkezésben segít. Rajtam múlik, hajlandó vagyok-e magamba szívni azt, amit nyújtanak. Nekem szerencsém volt, kitűnő tanárok irányítottak Peter Mankovecký és Peter Šimun személyében. Mindenre, amit a színészmesterségből tudok, ők tanítottak meg.

Milyen a jó film számodra?

Amelyik szórakoztat, leköt, magába szippant, érdeklődővé tesz. Nehezen tudnám megfogalmazni, milyen filmeket szeretek. A filmet mint műfajt szeretem. A gyűjteményem is ezt tükrözi, nagyon vegyes. Van benne Jean-Luc Godard, James Cameron, megvannak Eduard Grečner és Štefan Uher klasszikusai, de része a teljes Alien-sorozat Sigourney Weaverrel, és nem hiányzik a Terminátor sem. Szeretem a művészfilmeket, az európai filmeket, az amerikai popcorn műfajt is, amiről tudom, hogy hülyeség, de kikapcsol, hacsak nem idegesítően rossz. Szeretem, ha lassú a film, de azt is, ha ütemesebb, akciódús. A magyar filmek közül mindent ver a Meseautó, a régi, klasszikus változat. De nagyon vonzónak találom Fliegauf Benedek munkáit is, a Womb – Méh című angol nyelvű filmjét láttam először, és ájuldoztam, hogy úristen, ez igen, ez rendező! Legutóbb Ujj Mészáros Károly rendezése, a Liza, a rókatündér hatott rám nagyon erősen. A Lizát játszó Balsai Mónika elvarázsolt.

Kik a kedvenc színészeid?

Nincs kizárólagos kedvencem. Bill Murray vígjátékait nagyon szerettem. Érte néztem meg a Szellemirtókat, s általa jutottam el Sofia Coppola Elveszett jelentéséhez, ez az egyik kedvenc filmem. A hazaiak közül pedig Peter Šimunt csodálom. Nem azért, mert tanított, hanem mert minden színpadi alakításával újra és újra lenyűgöz. Imádom Emília Vášáryovát, különösen a hatvanas évekbeli filmjeit. A kortársaim közül Bárdos Juditnak drukkolok, ragyogó színésznő. Minden filmjére elmegyek. Érte nézem meg, és tudom, hogy tetszeni fog, mert jó lesz őt nézni benne.

A takarító abszolút főszerepével berobbantál. De milyen lépcsőfokokat tettél meg odáig?

Peter Bebjakkal dolgoztam korábban is. Egy icipici epizódot kaptam tőle a 2008-as Mesto tieňov című televíziós sorozatban. Ez volt az első kamera előtti jelenésem, egyetlen villanásnyi jelenet az egész sorozatban. Alice Nellis A hollóvá változott hét fivér című meséjébe is beválogattak a göndör fürtjeim miatt. Végül mégis parókában játszottam, mert A takarítóhoz kopaszra kellett borotválni a fejemet. A takarító Tomáša viszont totál főszerep. A vállán viszi a filmet. Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy megtalált. Feszülten vártam a forgatás kezdetét, mert az első lelkesedésembe, hogy megkaptam a szerepet, hirtelen belehasított a gyanakvó félsz, hogy megcsörren a telefon, és közlik velem, bocs, de mégse. Az első forgatási napon egyszerű jelenetet vettünk fel, ahogy Tomáš hazaérkezik, belép az ajtón, leveti a cipőjét, előszed és kirak valahova egy gyertyát. Olyan boldog és lelkes voltam, meg feszült és ideges, hogy többször is fel kellett venni a jelenetet. De aztán ez a zavart euforikus állapot elmúlt, elpárolgott.

Nagyon meg kellett küzdened a figurával?

Nem. Egészen közelinek éreztem Tomáš alakját. Nem úgy hatok, mint ő, nem úgy viselkedem, mint ő, nem éltem át olyan drámai eseményeket, mint ő, de amikor elolvastam a forgatókönyvet, úgy éreztem, tudom, miről szól ennek a fiúnak az élete. Világos volt előttem, mit érez, milyen bonyolult, kiismerhetetlen a belső világa. Konok és kitartó. Félelmei vezetik, óvakodik az emberektől, hogy ne csalódjon. Azonosulni tudtam vele. Én is még mindig introvertált vagyok, aki lassan nyit, nehezen közelít másokhoz és nehezen alakít ki kapcsolatokat. Magamból kiindulva megtaláltam az utat Tomášhoz.

Milyen érzés volt, amikor először láttad a filmet közönséggel?

Szürreális. Pöstyénben, a Cinematik fesztiválon történt, telt házas vetítésen, vagy hatszáz emberrel. A torkomban dobogott a szívem. Másfél hónapig éltem a filmmel, s egyszer csak ott volt előttem készen. Nagyon erős pillanatok voltak ezek. Helyenként nem mertem odanézni a vászonra… Olyan elemi erővel hatott rám. Mélyen belül büszke voltam, hogy a részese vagyok, mert úgy gondolom, kitűnő, kompakt, jó film A takarító. De várt rám egy újabb nagy szívdobogás. Anyukám és a nővérem Írországban él, és eljöttek a bemutatóra. Életem legszenzációsabb ajándéka volt, hogy együtt éltük át a premier izgalmát. Könnyeket is csalt a szemükbe. Örültek, és éreztették velem, hogy büszkék rám. Anyukám háromszor is megnézte, amíg itt volt.

A film után jöhet a színház.

Jöhetne, de eddig nem nagyon volt időm válogatókra járni, lefoglalt A takarító. A színházzal is olyan a viszonyom, mint a filmmel. Mindenevő vagyok. Szeretem a nagy klaszszikusokat, Moliere-t és Shakespeare-t, az újabbakat, Csehovot, vagy a még újabbakat, Tennessee Williamset és Arthur Millert, de a kortárs drámát is. A jelenkori lélektani dráma szerzői közül Tracy Letts vagy David Lindsay-Abaire izgat. De a kísérleti színház is vonz. Ha módom lesz rá, szeretnék részt venni valamilyen avantgárd színházi előadásban, mint ahogy kamaraszínházi darabban is kipróbálnám magam. Szerepálmom soha nem volt. Egyedüli elvárásom, hogy jó legyen a szerep, jól megírt, tartalmas.

Ha magyar filmbe kapnál felkérést, vállalnád?

Bármikor. Nagyon szeretnék magyarul játszani, mint ahogy angolul is. Hiszek és bízom abban, hogy a magyar szöveggel is meg tudnék birkózni.