Ma sem szakadtak el egymástól

Sportriporterként kezdett a Cseh Rádióban, de amióta diplomás producer, kiállításokat szervez. Sosem volt főállású anya. Mindig dolgozott. Harmadik gyermeke, Albert születését sikerült eltitkolnia. Másfél éves volt a fiúcska, amikor az ország először hallott róla. Mallorcán született egy név nélküli utcában, a 93-as parcellán, ahová nyaranta Jiří Menzellel jártak. Férje, az Oscar-díjas filmrendező akkor már súlyos beteg volt, meningococcus kényszerítette tolószékbe, később a koronavírus áldozata lett. 2020 őszén halt meg, legendás filmeket hagyva maga után. Özvegyével kedvenc kávézójukban, várnegyedbeli lakásuk közelében beszélgetünk közös éveikről.

Találkozhattunk volna máshol is a városban, hiszen nem itt lakik, szerelmük régi fészkében.

Szívesen járok ide. Jirka mindig velem van. A lakás érintetlen. Ugyanúgy néz ki, mint életében. Soha nem adom el. Más nem is maradt utána. A könyvtárára nagyon büszke volt, nem is hiányzik belőle egyetlen kötet sem. A fürdőszobát kellene már átépíttetnem. Ötször kiöntöttük az alattunk lakókat. Elkerülhetetlen a felújítás.

El tudott búcsúzni Jirkától?

Igen. Ő az első, akit elveszítettem. Még él a nagymamám, a nagypapám. Nem is  panaszkodom. Három gyönyörű gyerekem van. Evička, a középső Jirka humorát viszi tovább. Ha szomorúnak lát, azonnal lelket önt belém. Nem vagyok boldogtalan. Vezetés közben Jirka írásait hallgatom hangoskönyv formájában. De így is annyira hiányzik, mintha a fél kezemet vagy az egyik lábamat veszítettem volna el. Beszéltünk is mi erről sokat. Hogy milyen nehéz lesz majd nekem nélküle. Mindig azt mondta: „Ne búslakodj, ha meghaltam, mert boldog életet éltem. Szebbet nem is kívánhattam volna.” Ha valaki fiatalon hunyt el, azt sajnálta, hogy nem tudott kiteljesedni az élete. Az övé viszont igen. Fiatalkora óta játszott, rendezett. Megmagyarázhatatlan, amit érzek. Most is itt van velem. Nem szakadtunk el egymástól, és nem is fogunk. Nem engedem közel magamhoz a gondolatot, hogy elment. Közös barátaink kérdezgetik, hogy jobban érzed már magad, könnyebb? Nem. Egyáltalán nem könnyebb.

Anna Karolina már elsős gimnazista, Evička negyedik osztályba jár, a kisfiú hároméves múlt. Gyakran eljárnak ide, a tetőtéri lakásba?

Elég gyakran. Evička mondja is: „Anya, te azt hiszed, hogy nekem nem hiányzik Jiřinko? Ne legyél szomorú, figyel ránk!” A gyerekek mindent máshogy látnak, mint mi, felnőttek. Én csak azt tudom, hogy az idő múlásával egyre nehezebb Jirka nélkül. Senki nem tudja pótolni őt. Nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Máshogy működik a valóság, és másképpen működnek az érzelmek. Minden irányból érzem Jirka közelségét. Mi az, hogy partnerség? Van egy ember, akire támaszkodhatsz, nem taszít el magától, nem csap be, mindenben segít, minden élethelyzetben ott van melletted. Nekem ez volt ő. Megéltünk mi is sok mindent. Volt fent és lent, zuhanás és felemelkedés. De akármi történt is köztünk, számíthattunk egymásra. Ez a legtöbb, amit a másiktól kaphatsz. A legnehezebb óráiban is vele voltam, ápoltam. Az utolsó percben is. Akkor már úgy éreztem, nem bírom tovább. Nagyon megviselt az elmenetele. Filmben sokszor láttam ilyet. A valóság egészen más. Gyűlölöm a Covidot. Az is közrejátszott Jirka halálában. Naphosszat ott ültem az ágya mellett abban a szörnyű fehér védőruhában, kesztyűben, maszkban. Borzasztó volt. A végén már letéptem magamról. Annyi baja volt szegénynek, és még a tüdőgyulladást is elkapta!

Félt valamitől ő egyáltalán?

A haláltól nem, csak a betegségektől. Itt sétálgattunk a parkban, sokat hülyéskedtünk. Egyszer majd itt foglak tologatni a kocsiban, mondtam neki. „Remélem, azt már nem élem meg – vágta rá. – Ha ilyen sors vár rám, inkább kiugrom az ablakon.” És pontosan az történt, amitől a legjobban tartott. Magatehetetlenné vált. Két évig itthon betegeskedett, de tudta, hogy úgy vigyázunk rá, mint az angol királyra. „Milyen jó, hogy sokkal fiatalabb vagy, mint én – mondta –, ha öregasszony lennél, ketten nyögdécselnénk.”

Álmaiban megjelenik még?

Ritkán. Inkább napközben társalgunk. Azon kapom magam, hogy őt kérdezem: „Szerinted jól döntöttem?” Igyekszem elhessegetni magamtól ezeket a pillanatokat. Történt, ami történt, nem szabad megragadni a múltban. Menni kell tovább. Jirka mindig a mának élt. Ami nagyon érdekes: soha nem betegen, ágyban fekve vagy tolószékben jelenik meg előttem, hanem egészségesen. Agyhártyagyulladással kezdődtek a bajok, aztán perforálódott a dobhártyája. Ha fürödni voltunk, begyulladt a füle. Az orvosai közül soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy figyelmeztesse őt, be kellene oltatnia magát pneumococcus ellen. Legalább egyszer az életben. És utolérte őt. Az volt a szerencséje, hogy nem tudta, mi történik vele.

De újra megtanult beszélni.

Erős akarata volt.

Szelíd maradt közben, vagy változott a természete?

Figyelmeztettek az ápolók, hogy erőszakos lesz. Hrabal úr is megváltozott a kórházban. Jirka mesélte, hogy az utolsó hetekben már kimondottan agresszív volt. Mindenki félt tőle. Jirka kedves maradt. Utolsó pillanatig kedves, alázatos volt. Az életszeretete sem hagyta el. „Nekem van a legjobb feleségem” – mondta.

Élete utolsó éveiben Mallorcán érezte magát a legjobban. Betegen is el tudta őt vinni magával?

Megrendeltem a magánrepülőt, de már nem vehettük igénybe. Ott volt az agyában a sönt, ami minden problémán átsegítette, de a szigeten váratlan helyzetek is előállhattak volna. És ki tudja, hogy leromlott állapotában hogyan viselte volna a repülést, a fel- és leszállást? Azóta, hogy elment, engem sem vonz már Mallorca. A lányok kérdezgetik, hogy mikor megyünk vissza, de már nem áltatom őket. Más helyet kell keresnünk a családi nyaraláshoz. Thaiföldön és New Yorkban sem voltam azóta, hogy Jirka nincs.

A legnagyobb történetük, ugye, New Yorkhoz kötődik?

Meghívtak bennünket az Őfelsége pincére voltam ottani bemutatójára. Én vásárolni akartam, elvégre fekete péntek volt, Jirka sétálni szeretett volna. Iszonyatosan dühös lett rám, és otthagyott a híres két toronynál. Nálam maradt a lakáskulcs és a mobiltelefonja is. De mivel büszke nő vagyok, és sértve éreztem magam, nem szaladtam utána. Egyedül jártam az üzleteket. Vettem magamnak pár dolgot, aztán felmentem az Empire State Building tetejére, onnan csodáltam a várost. Bántott, hogy Jirka nincs velem, és tudtam, hogy ő is lehangoltan rója az utcákat. Már a Broadway-n jártam, ahol hömpölygött a tömeg, emberek ezrei jöttek velem szemben, egyszer csak beleütköztem valakibe. Jirka volt. Szabályosan egymásba botlottunk. Mindketten nevettünk, hogy ilyen nincs, egy ekkora városban sem tudjuk elveszíteni egymást.

Azóta sikerült kialakítania egy érdekes matriarchátust. Anna Karolina édesapjával olyan jó viszonyban van, hogy Albert édesapja is elfogadja őt, sőt mi több, ők ketten is barátok lettek. Érdekes helyzet: egy családban két apa.

Jirka életének utolsó szakaszában már három férfi állt mellettem. Sok munkám volt benne, de megérte. Élvezték egymás társaságát. Mindenki felülkerekedett a maga sérelmén. A gyerekek érdekében mindenre hajlandók voltak. Visszaszorították az egójukat. Erre kevesen képesek, pedig nem elhanyagolható a dolog, hiszen fordulunk egyet, és vége az életnek. Sok örömtől fosztják meg magukat az emberek csupán azért, mert nincs erejük megbékélni. A harag mindig rossz tanácsadó. Jirka rengeteg erőt kapott a gyerekektől. Ott ugráltak mellette az ágyban, és ő boldog volt. Meg is jegyezte egyszer, hogy a gyerekek tartják életben. „Ha nem lettem volna annyira makacs, és engedtem volna a kérésednek, már kamasz gyerekeink lehetnének” – mondta. Minden úgy jó, ahogy van, nyugtattam. Ha nem így alakult volna az életünk, akkor nem utazhattunk volna keresztül-kasul a világban.

Azt is elmondhatja magáról: Jiří Menzel első és egyetlen felesége.

Én mindig mindenben első akartam lenni. Megátalkodottan. Sportolóként is folyton győzni akartam, mert tudtam, mire vagyok képes. Most is… el tudom tartani a családot. És mert mindig az okos, jó humorú férfiak vonzottak, akikkel jókat lehet beszélgetni, és nem veszik magukat komolyan, Albert édesapjában megtaláltam az új páromat. S mivel ő tudja, hogy Jirka milyen sokat jelentett számomra, egyáltalán nem féltékeny. Így megint olyan férfival élhetek, akiről elmondhatom, hogy igazán nagy ember.

A szerző a Vasárnap munkatársa