Luka éjjeli ragyogása

Ha Éjjeli menedékhely (oroszul Na dnye – vagyis lent, mélyen), akkor egy lepusztult pince, egy föld alatti járat, egy penészbirodalom, ahol csupa kisiklott, lecsúszott, a lét perifériájára sodródott ember tengeti mindennapjait. Ezt kaptuk. Ezt láttuk. Ezt szoktuk meg. Erre jön Rizsakov, és jön egy csapatnyi fehér (kényszerzubbonyszerű) ruhába öltözött, fehér maszkot viselő ápolt (?), elítélt (?), roncs (?), felkapják az addig elhajított, társas magányukban megroggyant bábokat, ezeket az ember nagyságú, élettelen testeket, s mint egy kórteremben, börtönben vagy földi pokolban elkezdődik a játék. Van egy tucat fehér szék is, rézsútosra billentett, hófehér padló, a magasban fehér vetítővászon, talán azért is, hogy még nagyobb legyen a kontraszt bábok és emberek, élők és holtak (félholtak?) között. Szörnyű világ ez, amely szabad ki- és bejárást enged mindenkinek. Hatalmas a hangzavar, senki senkire nem figyel, kínok, fájdalmak tornyosulnak tonnaszám, csupa lelki nyomorék, önpusztító idegroncs, az emberi létből kitaszított, nullára állított egzisztencia. Felemelkedésről itt senki sem álmodik, legfeljebb gyors halálról és egy szebb, földöntúli sorsról. Sivár, határtalan közeg. A Színész felakasztja magát. A többiek, Vaszilisza, Szatyin, Kosztiljov, Natasa, Medvegyev, Anna, Nasztya és Kvasnya, Bubnov és Aljoska dermedten várják, mi következik. Vége tud lenni ennyi rossznak, ennyi lelki szegénységnek, ennek a rettentő kilátástalanságnak? Ütik, verik, püfölik, dobálják, földhöz csapják, egymáshoz vagdossák a bábokat, fehérek marakodnak feketékkel, de úgy, hogy közben nem is egymásra, hanem ránk néznek. A vásznon egy fa növekszik előttünk, aztán el is tűnik, olykor nincs más, csak a dermesztő fehérség (Vlagyimir Guszev pompás díszlete) és a fagypontra állt kilátástalanság. Stilizált a játék, stilizált a beszédmód, egyéni karakterek ritkán villannak fel, ritkán kap határozottabb kontúrt valamelyik figura. Ez itt egy „bebábosodó” tömeg, egy amorf massza, egy egymástól rég elidegenedett embercsorda. S akkor jön Luka. A még érző Ember. Az igazságkereső. A messiás. Az átutazó. Az önmagunkkal szembesítő zarándok. Az örök vándor. Mindegy is, hogy férfi vagy nő, lehet idősebb is, fiatalabb is, a lényeg a kontrasztban van. Mintha nem is közülünk való lenne, mintha nem is innen, a szomszédból érkezne a menedékhelyre, mintha más lenne, égi lény. Nincs egy szikrányi festék sem az arcán, csak fény, erős fény, a mélyről feltörő, a lélekből kivetült, tiszta fény, amely áttöri a pesszimizmus, a nihil, az erkölcstelenség falát. Törőcsik Mari játssza Lukát élete, színészete teljes súlyával. Két lábon járó lakmuszpapírként mutat ki mindent, ami humánus, ami fájó, ami emberhez méltatlan. Intenzív jelenléte zsigerekbe hatoló. Isszuk a szavait, megbabonázva figyeljük minden apró gesztusát. Nevetéseit ugyanolyan jól időzíti, mint lemondó gesztusait, nem éppen megbocsátó ajkbiggyesztéseit. Mellette a többiek – Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tompos Kátya, Huszárik Kata, Trokán Nóra – túlélezett vagy éppen halovány hangok a tömegben. Egyedül Pál András az, aki a lélek legrejtettebb ösvényeit képes bebarangolni vele. Kettőjük párbeszédében ott az ész és az értelem, ott a szerző, ott a mű, és láthatóvá válik a rendezői szándék is. Ők azok, akik igazán felfogják Gorkijt, értik Rizsakovot, és értik az őket körülvevő, elfuserált, lepukkant, elláposodott világot is. Két záróképe is van az előadásnak. Az egyikben nyugágyakra cserélődnek a fehér műanyag székek, és fekete napszemüvegért nyúlnak az addig fehér maszkot viselő menedékhelyiek. Nem téveszthet meg senkit a látvány: ezek ugyanazok a munkások, értelmiségiek, művészek, akiket korábban láttunk, csak még álmodnak egy utolsót. Cifra nyomorúságuknak azonban már csak mi vagyunk szemtanúi, Luka már rég elhagyta és feladta a „játékot”. Magának dalol az alkalmi kórus. Ez a záróakkord. Félkörbe verődve kínálják a ráadást. A napról énekelnek. A napról, amely rég eltűnt az életükből. Ez a fehér ugyanis nem az a fehér. Ez nem a nap vakító színe.