Lentről indult, hihetetlen magasra jutott

„A legszívesebben leraknám a szerszámokat, és húznék a francba”Oláh Csaba felvételeParadox helyzet: még mielőtt szabadult volna, onnan került be Mundruczó Kornél Afta című filmjébe. Érzékeny arc, hiteles gesztusok, zabolátlan erő. Céltalanul sodródó kamasz a perzselő nyárban. A tétlenség kínja és az azzal járó bűn. Aztán egy újabb film, ugyanazzal a rendezővel. A Szép napok tékozló fiúja. Kamerának való alkat, James Dean-i tehetség. A közönség szereti, a kritika dicsőíti. Ő maga nem érez semmit. Meghallgatja az elismerő szavakat, és tömören csak annyit mond: „Elvégeztem egy feladatot, amellyel megbíztak”. És visszamegy a saját közegébe. Szobafestőnek. Szakácsnak. Építőmunkásnak. Becsülettel dolgozik ma is. Csákány és lapát helyett most éppen pemzli és festékvödör van a kezében. És egy díj. Egy komoly külföldi babér. Nem sokkal azután, hogy a franciaországi Angers-ban a Szép napokban nyújtott játékáért a legjobb férfialakítás díjával jutalmazták, pár héttel ezelőtt a Bécs melletti Baden-Badenben az európai film legjobb pályakezdő színésze lett.

Mundruczó Kornél többszörös örömmel fogadta az újabb sikert.

„Megnyugtató, hogy egy jeles szakmai grémium nem vette észre, hogy Tamás voltaképpen amatőr szereplője a filmnek. Tehát, hogy nem diplomás színész. Az alakítása ugyanis valóban profi. Mindkét filmemben olyan teljesítményt tudtam előhívni belőle, hogy az nemcsak itthon, hanem külföldön is hatni képes. Mivel a franciaországi zsűri sem ismerte a múltját, Angers-ban is színésznek nézték. Nem is feltételezték róla, hogy én hoztam a pályára. Tamás számára minden sikerélmény nagyon fontos, mert segíti az önértékelésben, ezáltal pedig abban, hogy vissza tudjon helyezkedni a valós életbe. Mostantól kezdve egyedül rajta múlik, hogyan alakul a sorsa, hiszen az „intézetis” bélyeg, amelyet rásütöttek, szép lassan lekerül róla. Ha észnél van, és én remélem, hogy igen, akkor a legjobb úton halad a biztonság felé. Tehetséges fiú. Szeretném, ha a következő játékfilmemben, a Deltában is szerepelne.”

Polgár Tamás jelenleg Angyalföldön lakik, és alkalmi munkákból tartja el magát. Most éppen szobafestő-mázoló, és halálosan unja az építőipart.

Mi a baj? Mitől nem érzi jól magát?

Itt állok huszonegy évesen, teljesen elbizonytalanodva. Munkám ugyan van, szerencsére, de úgy igazából azt kell, hogy mondjam: soha semmi nem jön össze. Most is úgy érzem, megerőszakolom magam azzal, amit csinálok. A bátyámmal dolgozom egy építőipari vállalatnál. Hogy meddig, nem tudom. Ameddig bírom. Idegesít már ez a helyzet. Ha beáll a tél, nem fog kelleni a munkánk. Hidegben nem lehet festeni.

Mire elég az összeg, amelyet keres?

Arra, hogy ellegyek. Van hol aludni, és van mit enni. Ennyi. Félretenni vagy venni valamit ebből a pénzből nem lehet. Havi hatvanezer forintból nem ugrálhat az ember.

Tavaly egy vendéglőben dolgozott, konyhai segéderőként.

Az sem volt jobb. Ott is nagyon keveset fizettek.

Komoly tervei voltak. Hajóra akart szállni.

Ez volt minden vágyam. Ki a nagyvilágba. Tengerre. De az sem könnyű. Semmi sem könnyű. Festeni sem. Néha úgy érzem, én vagyok a legbénább festő. Még ebben is visszafele fejlődöm.

Mennyi időt adott magának arra, hogy továbblépjen? Egy évet, vagy csak felet?

Nem tudom. Ha jön majd egy jobb lehetőség, igyekszem megfogni. Egy biztos: Siklósra nem akarok visszamenni. Az nagyon nagy gáz lenne. Szeretnék Pesten maradni.

Milyen helyzetben érte a hír, hogy díjat kapott Baden-Badenben?

Épp festettem. A létrán álltam, amikor kerestek. Elsőként a mamámtól tudtam meg, őt hívta fel Kornél, mert én elvesztettem a mobiltelefonomat.

Örült az elismerésnek?

Igen, még tudok örülni. Nem gondoltam volna, hogy két évvel az itthoni bemutató után Bécsbe utazhatok. Ez váratlanul jött. Pénteken még pemzli és vödör, szombaton pedig, egy kölcsönkért öltönyben ott feszengek egy pompás díjátadó ünnepségen. Hatalmas parádé. Tetszett. Jó volt. Meg furcsa is. Nem értettem, mit akarnak, miről beszélnek. Csak úgy tüzeltek a kérdések, én meg ott álltam, mint egy degenerált majom. Még jó, hogy volt, aki segítsen. Kornél barátnője tolmácsolt nekem.

Pécsett angolnyelvtanfolyamra járt tavaly.

Csak az alapokat tanultam meg. Ez a tudás épp hogy több a semminél. Ahhoz, hogy szabadon társalogjak valakivel, édeskevés. Én egy műveletlen szobafestő vagyok.

Egy rendkívüli színészi képességekkel megáldott fiú, aki jelenleg szobafestő.

És most kapott egy díjat, átvette, és hazajött. A történetnek ezzel vége is van.

Nem biztos. Jöhet egy újabb felkérés.

Boldog lennék nagyon, ha jönne. Nem rossz munka a filmezés. Sőt, kifejezetten élvezem. Még akkor is, ha nem vagyok színész. Kornél jó csávó. Könnyű volt vele dolgozni, mert jól bánt velem, hamar feloldódtam mellette.

Önmagával milyen viszonyban van?

Most? A díj után? Visszaálltam a szürke hétköznapokba. Egyelőre ez van. Az már biztos, hogy túl pesszimista vagyok. Szeretnék lépni egy nagyot, csak nem tudom, hova, merre. Nem akarok ezen a szinten maradni. Hétfő reggel héttől péntek délután ötig napi tíz óra munka. Nagyon sok. Ha mindent levonok, kifizetek, ezerötszáz forintom marad. Most lettem önálló. Ez az első igazán nagy lépés az életemben. Egy éve a magam ura vagyok. Ez mindenképpen pozitív dolog. Reggel fél hatkor kelek, este fél hétre hazaérek. Akkor már nem érdekel semmi. Fáradt vagyok. Pihenni akarok. De nem ez idegesít a legjobban, hanem az a sok jelentéktelen arc, amely körülvesz. Hogy micsoda fazon dirigál! A legszívesebben leraknám a szerszámokat, és húznék a francba. Nehéz. De azt is tudom: nem az én sorsom a legnehezebb.

Síkos úton könnyen megcsúszik az ember.

Ettől is félek, de remélem, nem ez lesz.

Centiméterről centiméterre halad előre.

Én inkább úgy fogalmaznék: a semmiből léptem a semmibe. De bízom benne, hogy valami csoda folytán fordul majd a kocka. Ott a díj, ez a bécsi szobor a szekrényemen. Ha ránézek, tudom, miért kaptam, és jókedvű leszek tőle. Csak ne jönne a tél! Csak tudnám, hova vezet...?