Lelkeket összekötő, sárgarózsás dalok viszik tovább

Valahol egy lány… a címe a kiállításnak, amely mi mással is kezdődhetne, mint a mágikus „64”-gyel. Az 1977-ben megjelent X, vagyis a tizedik magyar nagylemez A oldalának első, indító számában megénekelt legendás évvel. 1964-gyel. Azzal, ami volt. S azzal, ahogy volt. Valahogy úgy, hogy: „Hatvannégy nyarán még csak álmodtunk, / Éretten, az életre készen, Istent kerestünk, / Lenn a földön, fenn az égen. / A magnó mellett letérdepeltünk, /A lelkünk összeért...” Pedig 77-ben (amikor ez a dal megjelent) a rendszer tiltása miatt Isten még nagyon messze volt. Ők, a magyar beat-törők mégis 64-től kezdve kísértették Istent, illetve kísértettek Istennel fekete barázdákba nyomtatott, előbb 45-ös, később 33-as fordulaton (kis-, majd nagylemezen) megszólaló „istentelen dologgal”. Lelkeket összehozó, a Münchenből sugárzott Szabad Európa adóról orsós magnók szalagjára másolt Beatlesek és más beatek ritmusára rímelő magyar megfelelővel – magyar szöveggel és magyar zenével.

De „64-et”, legalábbis a 64 című dalt megelőzte egy levél, egy sorsdöntő, Koncz Zsuzsa életében mindent eldöntő levél – amelynek első odalát a kiállíáson is végigolvashatjuk. Kerekded, megkopott betűkkel indít egy kérdéssel: „Ági! Tegnap láttad a TV-be azt hogy: »ki mit tud«?” Majd azzal fejeződik be az oldal, hogy: „Én egyedül nem megyek, de”. S bár semmi nem magyarázza a kiállított levél kapcsán, ki írta a sorokat, s ki az az Ági, következtetni tudunk rá, sőt – a történtek tudatában – biztosra vesszük, Koncz Zsuzsa írta ezt az iskolapadból Gézengúz-társásnak, Gergely Áginak, akivel elindultak a Ki mit tud?-on. Sőt azt is tudjuk, miként alakult az idézett félmondat, az „Én egyedül nem megyek, de”… Mentek duóban, és csillogó szemmel, diákos pózzal, naiv rácsodálkozással énekelték be magukat a szívekbe egy „drága nagymamival”.

Itt, a diákos kíváncsisággal írt „indulás” mellett sorakoznak az „érkezés” elismerései: a legújabb (s talán a legmagasabb?), az idén március 15. alkalmával odaítélt Kossuth-díj.

A négy „szürke falon” pedig „színes ceruzákkal” festett időtérben kibontakozik harmincvalahány év. Az első kislemez-borítók még a Qualiton márkanévvel, a hanglemezgyári kezdetekre utaló „EP 7346 45”-ös katalógusszámmal. Ezekbe bújtatták azelőtt a Rohan az idő, a Szőke Anni balladája, a Sajnálom szegényt, a következőt, az Itt a két kezem, a Nyíló vérpiros rózsa, a Mr. Alkohol vagy a Várj míg sötét lesz című dalokat a hatvanas évekből. Majd következnek a Pepita-borítók, köztük a Mama kérlekkel és a Kárpáthyék lányával.

S nyit a nagylemezek sora: a Volt egyszer egy lány után eljött a második nagylemez, s vele megérkezett a Szerelem Andréval, az Éjféli esküvővel, valamint az ártatlanság önvallomásával, amelyben kiderül, hogy „én nem tudtam azt, kérem...” Akkor még csak bimbózott Kis Virág, a harmadik fekete korong, amellyel dalban is földre szállt a Kis herceg. Hosszú sor a teljes kollekció, de valamennyi autogrammal, „szeretettel” láttamozva.

A lemezborítók mellett az élő eseményeket, a legendás Koncz-koncerteket hirdető, a kor jellegzetes grafikai megoldásaival kivitelezett plakátok is idézik a ma nosztalgikus megszépítéssel átitatott életérzést. Felvillannak a ORI (Országos Rendező Iroda) által indított turnék állomásai: 1971. július 14., szerda, este 8 óra – Keszthely, Szabadtéri Színpad, vagy egy másik, a híres KITT-esemény: Kisstadion, 1973, augusztus 6. du. 5 óra, amelyen Koncz Zsuzsa, az Illés és a Tolcsvay trió lépett közönség elé. Egy másik plakát 1969. július 14-ére, du. fél 6-ra és este fél 9-re hirdet a hódmezővásárhelyi Petőfi Művelődési Házba Illés- és Koncz Zsuzsa-show-t – figyelemfelkeltő, hogy ekkor már a „show”-megnevezéssel éltek a plakát szerkesztői. Idézzük utolsóként – természetesen folytathatnánk a sort – azt a várva várt és nagy sikerű karácsonyi bulit, amely 1995-ben zajlott a Bp. Sportcsarnokban december 26-án, este fél 8-kor.

Nem véletlenül hangsúlyoztam a tizedik korongnál a magyar nemzetiséget, illetve hangzást, hiszen Koncz Zsuzsának nemcsak magyarul, franciául is jelent meg albuma. Imádták őt franciahonban, mivel olyan kiváló francia kiejtéssel énekelt egy rangos fesztiválon, hogy azonnal „örökbe fogadták”, s később a ragaszkodás és főként az elismerés gesztusaként megkapta a Francia Becsületrend Lovagja kitüntetést. És főleg németül jelentek meg fekete korongjai; a keleti és a nyugati országrészben egyaránt. ĺgy lett ő a híres Amiga cég kiadásában megjelentetett lemezein, például a Morgenlicht című albumon Shusha Koncz, vagy egy másikon Jana Koncz. Ehhez természetesen a szlovák Jana névnek semmi köze, bár nálunk, Szlovákiában is „anyakönyvezték”. A 70-es években a „Koncz” vezetéknevet a szlovákiai női névhasználathoz módosították, így turnéját „Zsuzsa Konczová a skupina Korall” feliratú plakáttal reklámozták – amelyen még a Korál együttes nevét sem hagyták meg eredetiben.

Lehetne még böngészni, szinte kiapadhatatlanok a relikviák, a megörökített pillanatok. Mintha csak tegnap lapoztuk volna a ma már nem létező Film Színház Muzsikának azt a számát, amely Koncz Zsuzsával jelent meg a címlapon. És sorjáznak a falon azok a tenyérnyi autogram-fotókártyák, amelyek a fesztiválok idején készültek az akkor már hosszú hajú énekesnőről, s amelyeket annak idején falusi búcsúkban is tucatjával árusítottak.

„Mintha szüleim hálószobájába léptem volna be., 2008. május 22., Beatrix (45 éves)” – olvasható a kiállítás vendégkönyvében. Igen, talán régi hálószobák titkai is megelevenednek a kiállításon. De ezekről ezúttal nem szólnak a dalok. Anélkül is kihallatszanak a csendből. Ahogy tőle tudjuk: a húrok bennünk feszülnek…