Lázadó fiak

Ige: „Egy hírnök érkezett Dávidhoz, és jelentette: Absolonhoz hajolt az izráeliek szíve! Akkor ezt parancsolta Dávid mindazoknak a szolgáknak, akik vele voltak Jeruzsálemben: Jertek, fussunk, mert másképpen nem tudunk elmenekülni Absolon elől.”

A múlt század 50-es, 60-as éveinek fiatalsága a „beatnemzedék”, a lázadó ifjúság volt. Célként nem egy konkrét dolgot, hanem magát a tagadást fogalmazták meg maguknak. A teljes szabadságot abban vélték elérni, hogy tagadták a társadalmi szokásokat. A lélek szabad szárnyalását egy kis droggal és alkohollal segítették, a mindig magasabbra jutáshoz kellően emelve a dózisokat. Természetesen az erkölcs sem maradhatott szűk családi körbe szorítva, megszületett a szexuális szabadság gyakorlása. Amerikából indult ez a mozgalom, hisz Európa akkor még csak éppen eszmélt a II. világháború traumájából, az új kommunista rendszerben meg a szólás is igencsak veszélyes volt, nemhogy a lázadás. És mivel Amerikában ez a koreai, majd később a vietnami háború ideje, hát mindjárt a háborút is tagadták, egy kis szimpátiát keltő béketörekvést kölcsönözve az egésznek. Mire mindez átért Európába, sokat konszolidálódott, s mire a vasfüggönyön is átjutott, a kezdeti nagy hullámokat kavaró vihar egész megszelídült. A köztudatba mégis úgy íródott be ez a korosztály, mint a „lázadó nemzedék”.

Ám a lázadás nem csupán az ő jellemzőjük volt. Szinte minden ifjúságban legalább csírájában ott van, és ahogy az a csírákra jellemző, ha megfelelő táptalajt kapnak, hamar szárba szöknek, s elterebélyesedve mindent elborítanak. Amikor meg fojtogatva nehezedik ránk, csodálkozunk, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet.

Nem volt ez különbül Dávid családjában sem. Pedig eddig csupa jót tudtunk róla! Hogy lehet hát akkor ez? Fölháborodva tehetjük föl a kérdést: vajon miként fajultak idáig a dolgok?! Hogy lehet az, hogy a saját fia, ráadásul Amnón halála után a szokásjog szerint akár a trón egyik várományosa is lehet az, aki ellene fordul! Dávid pedig, aki annyi győztes csatát és háborút vívott, most oly bárgyúan, csata nélkül is vert sereggel távozik, menekül Jeruzsálemből. Próbáljuk megkeresni, mi volt a táptalaja, a melegágya Absolon lázadásának. Mert nagyon elhidegült a viszony apa és fia között. Olyannyira, hogy évekig nem beszéltek, Dávid látni sem akarta Absolont. Nem csoda, ha belegondolunk abba, hogy Absolon korábban testvérgyilkosságot követett el, megölve féltestvérét, Dávid elsőszülött fiát, Amnónt. Ám mielőtt gyorsan kárhoztatnánk a gyilkost, tudnunk kell, hogy ez az Amnón rútul megbecstelenítette Absolon szép húgát, Támárt. A megszégyenített, kivetett leány bátyja házában talált menedéket, a bűnös pedig sértetlenül éli tovább az életét, és Dávid azon túl, hogy felháborodik, mégsem tesz két éven keresztül semmit. Tétlenségét bizonnyal nagyban segítette, hogy ő maga is hasonló dologban találtatott bűnösnek, mikor vétkezett Betsabéval. Végkifejletként beteljesedőben a prófétai ítélet Dávid fölött: „Éppen saját házadból fogok bajt hozni rád. Feleségeidet szemed láttára veszem el, és másnak adom...” (1Sám. 12, 11.) Mindez nem könnyíti, és nem is teszi semmissé Absolon vagy Amnón bűnét, azt sem mondja, hogy mindezért csupán Dávid viseli a felelősséget, de azért egyértelműen le kell szögeznünk, hogy a lázadás ott szunnyadó csírájának melegágyát többen öntözgették, kapálgatták, trágyázgatták. A lázadás vége sem jobb a kezdeténél: tudjuk, hogy Absolont Dávid király kifejezett kérése ellenére Joáb, a hadseregparancsnok megöli. De a győztes forradalmakról is följegyezték, hogy fölfalják gyermekeiket. (Lásd a francia forradalomtól a kommunista forradalmakig!)

Amikor lázadunk, vagy éppen mi vagyunk a lázadás elszenvedői, jó, ha megkérdezzük magunkat, mennyiben vagyunk mi az előállt helyzet okozói! Az elhallgatott bűnök, a tisztázatlan, homályos ügyletek, a kompromisszumnak álcázott megalkuvások előbb utóbb visszaütnek. Vajon Jézus lázadt-e a Gecsemáné kertben, mikor azt kérte, hogy múljon el tőle a keserű pohár? A Golgotán felrótta-e az Atyának, hogy miért hagyta őt cserben? Az első alkalommal oda jutott, hogy mégis „legyen úgy, ahogy te akarod!” Másodszor pedig azt mondta: „Atyám, kezedbe teszem le az én lelkemet!” Majd végül: „Elvégeztetett!”...a mi lázadásaink bocsánata is..., kegyelemből.

A szerző református lelkész