Lászlónak Mikulásra, avagy az árvákra külön angyalka vigyáz

A járási székhelytől fél tucat kilométerre az első település. A patak partján vezető gyalogúton a távolság felére csökkenthető. A vízpartot benőtte a nád, fűzfabokor. A puha pázsiton megtelepedett a moha. Vadkacsa kedvenc költőhelye, újabban gyakran látni erre mezei nyulat.

Laci a falu végéről gyalogol naponta a szűk úton. Megtakarítja az autóbusz árát, és várakoznia sem kell. Az iskolába korábban ér, mint buszozó társai. A kisdiákot igazi megpróbáltatásra kényszeríti az esős idő, a sár, a süvöltő szél, a kemény hideg. A családban mama a fenntartó, aki látszólag nem öregszik.

A fiú szülei autóbalesetet szenvedtek, a gyerekek maradtak életben. Laci a legnagyobb, Jóska és Ilonka ikrek, nagyosztályosok. Minden fillért beosztanak, hogy mindenre jusson.

A falu legtöbb házában gázzal fűtenek, Laciéknak erre nem futja. A vizet az útszéli közös kerekes kútból merítik, ami nem gond, erősíti az izmokat, válaszol a kérdezőnek értelmesen. A kisképernyőjű televízió, hogy fekete-fehér képet mutat, a lényegen nem változtat. Érzékenyebben érinti a könyvek drágulása.

– Mennyi szép könyv kínálja magát...! – gyönyörködik a könyvesüzlet kirakatában. Marika néni, László osztályfőnöke mindezt tudta az okos kisfiúról, csak nem értette, miért nem sáros tanulója cipője, ha napokig esik az eső.

A csipkebokor elérhetetlen részén maradt vérvörös termés a korán beköszöntött fagyoktól megpuhult, mire a résen levő tanító néni megtudta, László a sáros útszakaszon hócipőben gyalogol, amit ügyes mozdulattal húz lábbelijére. Cipője így sárban is tiszta marad. A hócipőt iskolába jövet a patak partját őrző odvas fűzfa törzsébe rejti, hazafelé újra igénybe veszi. Marika néni elhatározta, a közelgő ünnep alkalmából megajándékozza legjobb diákját.

Fázós volt a reggel, ügyelete végett a szokottnál korábban jött iskolába. László az ajtóban toporgott.

– Jó reggelt, tanító néni – köszönt szokás szerint figyelmesen.

– Te, Laci, tudod-e milyen nap van ma? – kérdezte a fiútól megpaskolva piros arcát.

– Igen, ma van Mikulás estéje.

– Aztán írtál-e a Mikulásnak, mit hozzon!?

– ĺrtam, de csak gondolatban. Tetszik tudni, mamának újra magas a vérnyomása, gyógyszerre kell a..., aminek meg örülnék sokba kerül – előzékenyen ajtót nyitott osztályfőnökének.

Marika néni felfigyelt cipőjére, ebben a lucskos időben is tiszta. Teendőit úgy rendezte, hogy ezen a napon hamarabb érjen az odvas fűzfához, mint diákja. Gondosan csomagolt ajándékot tett a fa odvába. Szép mosolygós betűk jelezték a címzettet „Lászlónak Mikulásra!” A hócipőbe is jutott egy-egy csomag tele édességgel, gyümölccsel.

Nem tudta hová tenni örömét László. Nagyot kurjantott. Elégedetten megveregette a repedező fűzfa törzsét. Boldogan sietett, szorosan tartotta ajándékát.

Jutott a testvéreknek, cukorka, csoki, mandarin, nagymamának szép piros illatos narancs. Még egy másodperc és kezében tartotta a könyvesüzlet kirakatában látott csodálatos meséskönyvet, ontotta magából a nyomdafesték szagát.

Mesélt, olvasott testvéreinek. Nehezen értették, ez mind az övék. A Mikulás bácsi ajándéka.

– Jó szívű vagy, Lacika – jegyezte meg nagymama, kérges kezével megsimította a fiú fejét. – Büszke, nagyon büszke vagyok rád.

Álomba merültek a gyerekek.

Másnap a tanító néni akaratlanul meghallotta, tanulói a Mikulás-esti meglepetésről beszélnek. Öröm látni, minden gyereknek volt mondanivalója. Érdeklődve figyelték társai a Lacinak címzett csomag történetét, a frissen olvasott mese tartalmát. A mögötte ülő copfos Erzsike meg is jegyezte:

– De jó lenne, ha kölcsönadnád azt a szép mesekönyvet!

– Hát persze, aki el akarja olvasni, megkapja – mondta boldogan Laci.