Lassú zakatolás ringat meditatív hangulatba

Hagyomány és újítás mosódik egybe náluk, a népi gyökerekre rockos hangszerelés kerül, kevesebb az ősi ketyere, több a gitár és a szinti, a népi alapokat már csak elvétve domborítják ki. Valahogy úgy képzeljék ezt el, mint amikor a festő lefedi olajfestékkel a jól sikerült ceruzavázlatot. Itt-ott kikandikál még a grafit, a jó szemű tárlatlátogató azonban tisztában van vele, hogy vázlat nélkül nem kerülne minden ilyen flottul a helyére.

A Héjavarázs dallamvilága simán befogadható, ám ezzel párhuzamosan egészen absztrakt, kristályos érzetű hangszerelés és instrumentális „elszállások” is tetten érhetőek. Ez a kettősség mára a Ghymes védjegye lett. A Smaragdvároshoz képest a hangulat légiesebb, a zenekar több dalban felrúgja a hagyományos építkezés szabályait, hoszszúra nyújtott kezdéseket, bizarr szólókat iktatnak be, a címadó dalt pedig egyszerűen kettészakítják. Akinek ez sem elég, kaphat ízelítőt a költészetből, mind verbális, mind pedig zenei értelemben. Egyszerű, ám tetszőleges irányba továbbgondolható, épkézláb szövegek, sűrített jelentésű szóösszetételek, mediterrán ráérősség. Gyakran támadt olyan érzésem, hogy felesleges itt a beszéd, a szavak helyett a hangok csavarodnak, tekerednek és ívelnek, közben hol pergő ritmusok keltenek jóleső izgalmat, hol lassú zakatolás ringat meditatív hangulatba.

A helyenként popos keverés még inkább maivá teszi a zenét, bár a gyökerek felől nézve talán felesleges volt szinti-akkordokat úsztatni az akusztikus kíséret fölé, vagy teljes dobszerkót bevetni a hangsúlyos helyeken. Buják Andor szaxofonját sem kellett volna oly gyakran elektronikával helyettesíteni, mint ahogy Szarka Tamás pszichedelikus hegedűjátéka is több teret érdemelt volna. Ezek azonban szubjektív szurkapiszkák, a Héjavarázs jó lemez, ízléssel és lélekkel összerakva. Balkán és Közel-Kelet, ősi magyar dallamok és antik liturgiák, dzsessz és musical, tradíció és modernitás, mindez szétválaszthatalanul, a lehető legnagyobb természetességgel. Nem csoda, hogy nemzeti(ségi) büszkeségeink lemezeit pár éve a szlovák vájt fülűek is felfedezték maguknak. A zenekar most két szlovák nyelvű bónuszdallal kedveskedett nekik. A gesztus szép, a választás azonban már kevésbé szerencsés, mivel az egyébként remek, rockos-bulizós Állatfarm hangszerelése szláv fül számára befogadhatatlanul egzotikus, Szarka Tamás alapvetően népi énekstílusa pedig könnyen összekeverhető a nyolcvanas évek szlovák metálhullámának sivítozásaival. Ezt a szerencsétlen periódust a hazai rádióállomások zenei szerkesztői mostanában igyekeznek meg nem történtté tenni, így inkább a másik szlovák Ghymes-dal, a Dýka v zuboch számíthat sikerre. Mégpedig azért, mert emlékeztet a manapság oly divatos musicalbetétekre. Lám, mit tesz egy-egy dallal a nyelvi közegváltás. Persze a többségi nemzet reakcióját nehéz megjósolni, sok múlik a reklámon, az összeköttetéseken. Mindenesetre biztató tény, hogy a Ghymes végre komoly kiadót tudhat maga mögött. Látszik ez a magyarországi menedzselésen is, újabban többet látjuk a zenekart az ottani médiákban, mint idehaza. Aki megteheti, van rá ideje, nem kési le a találkát, nézze meg őket élőben is, mert gyanítom, a Héja koncerten varázsol istenigazából.