Lanczkor Gábor: Tél végén

 Szemetel az eső, köd van, olvad a négyhetes jég az udvaron. A tócsák mintha alulról bugyborékolnának. Hangos, visszhangos csöppenések. Olyan akusztika, mintha teteje lenne a kertnek. A föld még fagyott, nem issza be a vizet. Majd egy év után egy hétig újra Szegeden. Próbálom elképzelni, mi lesz a kerete a mindennapjaimnak, ha másfél év múlva visszaköltözünk ide. Egyelőre kevés sikerrel. Jó volna valamelyest megtanulni spanyolul. Megint sokat, nagyon sokat olvasni; irodalomról írni. Megint zenekarban zenélni. Bejárni a Marosszöget. A makói régi református temetőben fölkeressük a feleségem anyai nagyapjának a sírját, majd Maroslelén a nagyanyjáét. Szabályszerűen ráront érzékeimre a látvány nyersessége: omladozó, nyers téglafalak a hátsó udvarokban, hullámpala kerítések, magas krisztustövisfák között a saját levágott gallyaikból rakott sövény. Fagyott gaz. A feleségem nagyszülei korán haltak (előbb azért elváltak); én már egyiküket se ismertem. Mikor, mert jön a romlás s a hideg,öldösni kezdik vak lárváikata kétségbeesett lódarazsak,s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenekés ázottan és sulyosan perega sárba a lomb, s hályogos a nap,s roppant kerékként vészes varjuhadkárogja tele a forgó eget – Vajon hány ember tekintete siklik át egy naptári évben ezen a fantasztikus szakaszon? Nyolcé-tízé? Hol van ez a vers, hol van igazából? (egy csukott könyv lapjai közé rejtve). Meghökkentő, hogy még mindig vannak hangok, amelyek komoly ambícióval állítják, hogy Ady mégsem volt késésben Baudelaire-hez képest, mert művészetének tartalmilag és formailag is gyökeresen mások a hangsúlyai; hogy recsegő-ropogó nyelvével és keleties formakészségével Balassi alanyi jogon, Shakespeare-től függetlenül is lehetett nagy reneszánsz költő, és így tovább. Arany János esztétikáját, amelynek íve Homérosztól Bartókig ér, ugyan miért kéne Mallarméhoz mérni? Megkésettség? Döbbenet. „Szerette a természetet, nagyon szeretett gombázni” – cseng a fülemben a szomszédom fölött tartott temetési beszédből. És: „A Szilágyi Ferencek életéről nem írnak regényt.” Nyolcvanéves korában meghalt a görög–római Jannis Kounellis, aki a kortárs képzőművészek közül a legkomolyabban befolyásolta poétikai vízióimat. Egy hónap múlva töltöttem be a tizenötöt, január volt, kevéske vagy talán semennyi hóval, aznap volt az apám temetése. Kimentem egyedül a köcski nadrágszíjtelek végébe, az akáckarókból összerótt kerítésen túlra, a fölhagyott veteményeskertbe, ahonnan azért nem látszott a Kis-Somlyó, mert eltakarta a szántóföld másképpen láthatatlan hajlata. Ott, a fagyott földön tipródva kijelentettem magamban, hogy költő leszek – nem sok hasonló élességű, cezúraértékű pillanatra emlékszem kamaszkoromból. Kounellis jókora ólomdarabot helyezett egy ágykeret rugóira, és tyúktojást egy vaslap polcára. Mindennek látszólag nem sok köze van a korai görögség formakultúrájához. Akkoriban (elsős gimnazista voltam) azzal kísérleteztem, hogy antik metrumokba, alkaioszi, szapphói strófákba, aszklepiadészi szakaszokba tördeljem mindazt, ami – így visszanézve azt kell mondanom – pusztán vizuálisan foglalkoztatott. Nem az úgynevezett gondolataimat. Azúr vizet hasító delfinek vagy hófoltos táj – az alkalmazható formát kizárólagosan az antik versszakok jelentették számomra. Közölhető versem (sőt, semmilyen versem) nem maradt fönn ebből az időszakból, csak valami friss, üde íz bennem az emlékükkel. Tíz évvel és három hónappal az apám halála után, 2006 áprilisában részt vettem a nápolyi Museo Madréban tartott retrospektív Kounellis-tárlat megnyitóján. Ott voltak a híres lovak is; tíz eleven ló lett Cím nélkül kiállítva a földszinti nagyteremben. Tetszett a szaguk. Egy festő barátom hívta föl figyelmemet (csak úgy mellesleg) a Kounellis-életműnek a korai hellén korból visszacsengő asszociációira; egy üvegszilánkokkal teletömött férficipőre hivatkozott (a műtárgy nem volt ott a kiállításon, a művész lakásán látta Rómában). Bár a görögök archaikus korszakában nyilvánvalóan se efféle cipő, se üvegszilánk nem volt raktáron, rendkívül revelatívnak találtam ezt a megállapítást. Mintha visszamenőleg is átragyogtak volna belülről a poétikai törekvéseim. Miután elhagytam az antik strófaszerkezeteket (egyetlen vers van az első kötetemben, ami alkaioszi szakaszokban íródott), főként rímtelen jambikus verseket írtam. De írtam rímeseket is. Amikor a London-könyvön dolgoztam, ügyeltem rá, hogy a lehető legtúlzóbb módon használjam a központozást. Ahová csak tudtam, pontot tettem. Úgy hittem, ezáltal a verseskötetem egy olyan kőépület hasonlata lesz, ahol az elemek egymásba rögzítésénél nem használtak semmiféle kötőanyagot, vaskapcsokat se, semmit, pusztán a tömbök illesztése és a nehézkedés, ami egyben tartja a boltozatot és a falakat. Ez, a harmadik volt az első kötetem, amiben már tudatosan rímeltem, nem pusztán a rím technikai szépségére ügyelve.